Európai kóborlás 14.nap - Grossglockner-Hochalpenstrasse

Nagyon állat napom volt, attyaúristen! El sem hiszem, hogy ez egy hétfői napra esett. Bár számomra ez mostanság részletkérdés, csak jól esik belegondolni, más mit csinál egy hétfői napon. Mondjuk dolgozik a hétvége után. Nekem egy svédasztalos reggelivel indult a napom, majd összecuccoltam mindenem, elköszöntem a szállásadótól, és bár csöpögött az eső, de elindultam meghódítani a Grossglockner-Hochalpenstrassét (Gk-Has). Még ilyen csodásat nem láttam! Egész nap elvoltam, szebbnél szebb dolgokat láttam, de ami a pálmát viszi, az a Pasterze gleccser, 2369 méterrel a tenger szintje fölött.

Először is leszereltem a bringát meg a bringatartót a kocsiról, hogy ne cipeljek fölös terheket, míg feljutok 2700 méterig 1100-ról. Aztán beálltam a fizetős kapuhoz, és egy havi BKV bérlet áráért elindulhattam a tutibaaa! 32 euró a napijegy, ha ha ha. Rablásnak gondoltam, de végül azt mondom, kérjenek ennyit, ezért a látványért kérjenek ennyit. Itt a fizetős kapunál szembesültem azzal, hogy az úthasználaton felül benne van az árban minden kiállítás és program a 33 km-es út során végig. Beraktam egyesbe a verdát, majd kettesbe, majd hármasba, majd vissza kettesbe, és az út 90%-át így is tettem meg. Emelkedő, emelkedő, hajtűkanyar, emelkedő, és mindig mindig emelkedő. Az út azon részét, melyet két napja bringával tettem meg, most felhős ködös fátyol takarta, így máris nem sírt annyira a szám, hogy bringával is feljöttem egy darabig nemrég. Elhagyva a két nappal ezelőtti pontot szembesültem vele, hogy a felhős-ködös sztori egyre durvul, lassan azon kaptam magam, hogy hófehér tejfelben araszolok fel a hegyre, a látótávolság 10 méter, és mindenhol pára és nyirkos és hideg. Nah itt elkezdtem anyázni, hogy közel 10 rongyért feljöttem felhőben autózni, nézni a fehér színt véges végtelen. Még az áhított Edelweiss csúcsot is köd borította, így meg sem álltam körbenézni. Aztán átértem valahogy a hegy túloldalára, kezdett oszolni a felhős ködös bigyó, és rájöttem, mi lesz abból, ha besüt a nap a felhő szélébe, ami vízpárát ont magából: szivárvány! És olyan szivárvány, melynek mindkét végét látni, és nincs is ott arannyal teli üst meg manó. Nah, ahogy elértem a ködös-felhős rész szélére, elkezdtem meglátni, hogy milyen táj is vesz körbe. Pfff, elmondani nem lehet, ráadásul hiába filmeztem és fényképeztem le, egyáltalán nem adja vissza az igazi valóját a videó és a fénykép a tájnak. Vízesések, hatalmas mélységek az út mellett, távolban havas csúcsok, olvadó jégfoltokból patakok folynak alá a hegyoldalban, panoráma mindenütt, egyszerűen fantasztikus! Lementem az út végéig Heiligenblutba, körbe néztem gyorsan, de mentem vissza a Gk-Has-ra, mert egy része még hátra volt. Eljutottam az út végéig, melyet Ferenc József császár magaslatnak neveznek, és szembejött a gleccser! Hát beszartam. Hatalmas, emberi léptékkel fel nem fogható, a természet ereje megnyilvánul, és te csak ott állsz és nézel ki a fejedből, hogy ilyen is van? Brutális! Erről a pontról lehetett volna látni Ausztria legmagasabb csúcsát, a Grossglockner-t, de a sipkáját felhő takarta, így csak egy részét láttam, A gleccser kárpótolt. Volt még ezen a végponton egy nagyon zsír kiállítóterem, ahol század eleji verdák voltak kiállítva, illetve hogy hogy készül a gleccser, meg csomó érdekes és szép dolog. Ha már érdekes és szép dolgot hoztam szóba, úton a frankó felé hasítottam harminccal a kaptatón, alagútból kanyarba meg vissza, és egyszer csak megpillantok a visszapillantóban egy piros Porschét. Pár szemrebbenés múlva már előttem figyelt, aztán még el sem tűnt a fara a látómezőmből, még egy Porsche húzott el mellettem, majd még kettő. Nééégy. Tosszák meg! :) A gleccsernél láttam őket egymás mellett parkolni, hát ilyen lehet egy igazi hétfő délután. Beülök a Porschémba, feltolatok a hegyre a spanokkal, oszt nézek ki az arcomból északnak.
Miután kiámultam meg kibámultam magam, lefelé is kellett jönni, azt is kettes fokozatban tudtam leprodukálni, mert különben begyorsulok fénysebességre, és elhagyom a Föld légkörét.  Az meg nem jó, mert ott nincs levegő. Suzuki jól vizsgázott, kutya baja sem volt, bírta végig a menetet, büszkék lehetünk rá, hajrá Esztergom!
Hozzátenném ehhez az egész úthoz, hogy fosva indultam neki. Műszakilag ott van a szeren a verda? A fékek bírni fogják lefelé? Úgyhogy a fizetős kapu előtt kisasoltam magamnak két autónyi magyart, és felvetettem nekik, hogy mit szólnának, ha betársulnék hozzájuk utasnak, fizetném a belépő egy részét természetesen. Három középkorú férfi, és ugyanennyi nő volt, akikkel beszélgetésbe elegyedtem. Elmondtam nekik, hogy mi fán terem ez az egész panorámaút, meg hogy mik várhatóak odafent. A nők beszarik voltak, ők nem akartak felmenni, a férfiak meg de, úgyhogy már majdnem úgy volt, hogy én leszek a negyedik utas. De végül nem így lett, mert ez a három jómadár csak felment volna, meg lejött volna, sietve, hogy az asszonyaikat ne várassák sokat, úgyhogy mondtam nekik, hogy akkor inkább köszi magam ura leszek. Jól is tettem, hisz este hétkor értem vissza az indulási ponthoz a bringámhoz. Magyarok hadával találkoztam felfelé menet, illetve egyes checkpoint-okon, ment a fénykürt, meg az integetés. Fent a gleccsernél egy magyar párt kértem meg, hogy készítsenek rólam fényképet, cserébe őket is tájékoztattam hogy mit is látunk pontosan, szóval elvoltam egész nap.
Az estét sör híján olvasással töltöttem, természetesen leérve a hegyről, annak is a felhős ködös részéből, kiderült hogy esik. Non-stop. Úgyhogy jól tettem, hogy felmentem a Gk-Has-on. Egy dolgot bánok, hogy az Edelweiss csúcsról nem láttam lópikulát sem, csak ködöt. 2571 méterről pedig szépeket lehetne látni. Lehet, hogy sok Edelweiss-t... De hát ezt nem tudhatom, hisz köd volt, ami inkább felhő.

Európai kóborlás 13.nap - Zell am See

Megszállós nap, tehát luxus-érzet a köbön! Már délben elfoglalhattam a szállásomat. Internet a hallban, a szobáig természetesen nem ér el a wifi. Sok kontaktálás, sok magyar beszéd, ez kell a lelkemnek! Magyar virtus minden ízben, pincepörköltöt nyomatok gyomorba, mellé egy feles Jäger és lefojtandó mindezt egy Egger dukál (házipálesz és Dreher hiányában). Közben írom a blogom, tallózom a csodás fényképeket, lazulok végre sok napi nomádkodást követően. Balkan Fanatik dübörög (cicereg) a gigászi netbook szpíkeren, ettől visszhangzik a szálló. Vagy mégsem? Mély hang híján nehezen. A tegnapi önmagamhoz tett ígéretemet tuti ami száz tartottam, tehát délelőtt toltam egy tó-kört, rund um See, avagy rundumzééé, három é-vel. Ma is ugyanannyi időbe telt, mint tegnap, egy óra meg az apró. Ellazított teljesen, nevezzük relaxrunningnak.

Európai kóborlás 12.nap - Grossglockner-Hochalpenstrasse bringával

Pár napja írtam, hogy "ez volt eddigi legjobb napom, mióta útnak indultam". Nos, ez ma megdőlt, mert a mai napom volt a legjobb! Ahogy tegnap elterveztem, délelőtt körbefutottam a tavat, egy óra tíz perc alatt teljesítettem a 11 km-es távot. A Margitszigettől, vagy a Városligettől eltérően nem sík terepen történt a futás, ezért "lassultam" így be. Sajnos nem láttam a tegnapihoz hasonló csini bigéket, emiatt holnap futni fogok egy kört, de egy pár órával későbbi időpontban, mint ma, hátha addigra felkelnek a buláták. Délelőtt tízre már meg is voltam a napi sporttal.
Már a múlt hétvégén észrevettem, hogy magyar szokással ellentétben itt semmi nincs nyitva vasárnap, még a hipermarketek sem. Úgyhogy elbringáztam a helyi Billa-Penny-Merkur háromszögbe, ahol még Media Markt és H&M is volt, és bevásároltam finom kajákat. Utazásom első készre sütött étkét vettem meg, egy átszámolva 1000 Ft-os tételről van szó, mely két vaskos darab fasírt. Ehhez vettem átszámítva 600 Ft-ért vegyes salit (kukorica, hagyma, retek, sali, paradicsom), és így együtt nagyon finomakat ettem belőle. Vettem echte Linzert, végre egy részemről osztráknak vélt sütemény! Vettem a mániámmá vált mülleres tejberizst (milchreis), most valami csokis edíciót. És persze csokit! Bekukkantottam a Media Martkba, hogy kiröhögjem a magyar árait az elektronikai kütyüknek. Úgy véltem, hogy itt 2/3 áron hozzájutnak az emberek minden kütyühöz. Nos tévedtem, átforintosítottam fejben a dolgokat, minden pontosan annyiba kerül itt, mint otthon. Jó alap erre a HD kamerám, vagy a LED tévénk. Minden ár egyezik. Viszont abba illik belegondolni, hogy mennyi egy magyar fizetés, és mennyi egy osztrák. Ezt is figyelembe véve máris "olcsóbbra" jön ki az osztrákoknak a full HD 3D LED TV. :)

Kishoppingoltam magam, majd visszaérve a kocsihoz úgy gondoltam, ma kéne megejteni az áhított Grossglockner-Hochalpenstrassés utamat, mely egy jóóó magasra felmenő fizetős panorámaút. Délután egykor indultam, 15 km-re volt a Grossglockner-Hochalpenstrasse kezdete (innentől rövidítem Gk.Has-nak), úgyhogy pikk pakk ott voltam. Gyönyörűen szikrázó napsütéses idő volt. Zell am See 750 méteres tengerszint feletti magasságon fekszik, a Gk.Has. kiindulópontja 1100 méteren, és 33 km-es útszakasz vezet fel 2700 méteres magasságokba, ha jól tájékozódtam. A horvát autópálya-kapukhoz hasonló módi volt itt is, autósoknak 32 euró, motorosoknak 22 euró volt a "belépő", mely csupán arra jogosítja fel az embert, hogy felszambázzanak több ezer métert, elnyűve evvel második sebességfokozatukat. Volt külön bringa-kapu is, ez ingyér volt. Én merész voltam, leraktam a kocsit a parkolóba, bepakoltam a bringabagomba a túléléshez szükséges dolgokat, és uzsgyííí! 500 métert haladtam, nah sajna nem felfelé, hanem előre, és kiköptem a tüdőmet. A legkisebb sebességfokozatban SEM tudtam haladni. 33 km-en keresztül ez? Hát ez nem menő. Küzdöttem, akartam, de igen hamar kifulladtam. Az első 20 percben úgy voltam vele, hogy visszagurulok inkább a kocsihoz, és beinvesztálok. Aztán mégse így tettem, mert pár tíz métert tolva a bringát, pár tíz métert tekerve azt, egyre feljebb és feljebb jutottam. Tökig izzadtam, szó se róla, de haladtam. Sűrűn megálltam pihenni, nézelődni, igen szép tájon vitt át az út. Idővel olvadó gleccsereket pillantottam meg, soha nem láttam még ilyet. Hatalmas (de sajnos távoli) vízesések formájában zúdult alá az olvadék, és a sötétzöld hegyoldalban hófehér cikkcakkos vonalban folyt le a jeges víz. Nagyon sok időnek tűnt, míg elértem Gk.Has. 12 checkpointjából az elsőt. Ez 1500 méteres magasságban volt, itt benyomtam egy Twixet. Gondolkodtam, hogy itt az ideje visszafordulni, 2700 méterig nincs az a kondi, ami följuttatna. Folytattam mégis utam, a második checkpoint már 1800 méteren várt. Itt benyomtam a fasírtomat a salátámmal, kulturált körülmények között, padon, háttérben egy vízeséssel, ahogy azt kell. Jóllaktam, továbbindultam, és kitűztem magam elé célnak, hogy 2000 méterig márpedig elkúszok. Kínkeserves volt, és kezdett hüvi is lenni, de csak azért is felmentem az áhított pontig. Szomorú, hogy ez még a 12-ből a harmadik pont sem volt az útvonal egészét nézve. Ez arra ösztökél, hogy visszatérjek autóval vagy busszal, és végigmenjek az úton. Amúgy három órámba került, míg felküzdöttem magam 2000 méterre. Nagyon elfáradtam, de tudtam hogy lefele nulla erőfeszítés, hisz csak gurulni kell a bringával. A felfelé útról még annyit, hogy nem túl jó 150-200 motor és 20-30 autó intenzív kipufogógázát szívni hegymenetben bringát tolva, vagy tekerve. Tán ez is kivett belőlem sokat. Benzint ettem és ittam felfelé gyakorlatilag. Bringásokat csak lefelé jövet láttam, biztos már korábban felmentek, mint én. Felfelé menet viszont három bringással találkoztam csupán. Nem is értem, hogy gondoltuk ezt... Ide motor kellene, azzal lehet hasítani! No meg Porsche is jó lesz, láttam vagy egy tucatot belőle. Volt itt modern 911-es, retro 911-es, 2000-es boxster, oldtimer 1974-es modellek, és egy olyan is, amit eddig élőben soha nem láttam, egy 80-as években gyártott szerintem elbaszott modell, nem is megy úgy, csúnyácska is, de mégiscsak Porsche, és nem mellesleg cabrio. A legszebb ilyesféle látvány 2 db csont egyforma 1993-as törtfehér Carrera volt, egymás mögött falták a kanyarokat, és gyönyörű hangjuk volt. Találkoztam még Mustanggal és oldtimer VW bogárral, régi Forddal, meg asszem Volga volt még az egyik veterán dög. A gleccserek látványa és ez az autó-szépségverseny együtt igen maradandóvá tette az élményt. 1800 méter felett pedig igazi virágritkaságokba botlottam az út szélén, lőttem azokról is pár képet.
2000 méteren megálltam, és leindultam állat módjára. Átlag 40-50-nel jöttem lefelé, szerintem kinyírtam mindkét fékemet így is. Lefelé negyed óra volt az út, úgy hogy ebből összesen kb. fél percig nem fékeztem. Szerintem ha elszáll vagy az első, vagy a hátsó fékem valahol lefele jövet, ott maradok. De ilyen ugyebár nem történt, hisz írom eme sorokat. Szopatás viszont volt lefelé, mert 1500 méter magasan esőbe értem, ami mire leértem 1100-ra, szakadóvá vált, így bőrig ázva szálltam be a kocsiba. Pont letojom amúgy, mert qva jó volt lefelé hasítani. Lefagytak a kezeim, meg be is görcsöltek a sok fékhúzástól, bőrig áztam, de még így is tuti volt!
Gk.has. után visszaindultam a tópartomra, kerestem szállást holnapra, és találtam is egyet.  Az első helyen 35 euróért kínálták a szobát, a második (nyerő) helyen 26-ba fog fájni. Cool!
Este hulla fáradtan bámultam a tavat, a kocsival a partjára álltam, a visszapillantóban hullámzott a víz, ittam a Zipfer söröm, és lazultam.
Bónusz sorok: Gk.has.második órájában találkoztam magyar rendszámú autóval, amint épp leálltak egy pihenőbe tájat sasolni. Egy család és minden pakkjuk volt a kocsiban, beszélgettünk egyet, ki honnan jött s merre tart. További élmény volt, hogy felfelé menet kaptam a lefelé jövő autósoktól a bíztató dudaszókat és a felfelé mutató nagyujjat, ami sokat segített a kaptatón. Hát még ennyi lett volna. Csöcspók!

Európai kóborlás 11.nap - Kehlstein (Sasfészek)

Retek eső megint esett este, aludni nem hagyott, sokszor felkeltem az esőkopogásra. Mosott szaahhh...ként ébredtem a tó partján Salzburgban, melynél este leparkoltam. Nyűgös voltam, első gondolatom az volt, hogy tovább akarok menni, így nem cicóztam sokat, egyből a Sasfészekhez mentem, amit Hitler 50.születésnapjára kapott. Lusta voltam nagyon, így befizettem a buszos retour jegyre, így nem kellett két és fél órán keresztül hegyet másznom. Mondjuk hozzátenném, hogy magáig a buszjáratig sem egyszerű az út, mert hegymenetben kell nyomatni legalább húsz percen át, hogy képbe kerüljön az ember. GPS pajtásom ráadásul lehet hogy vicces kedvében volt, mert olyan utakon juttatott el a célomig, hogy azt hittem nem jutok fel. Igazi egysávos, erdőn-mezőn kinyír kanyarokkal tarkított durvulás, szemből ha jött volna valaki, nincs megoldás, valamelyikünknek tolatni kell egy kiugróig. Az osztrák-német határt is egy ilyen hegyvidéki úton léptem át, csak egy uniós tábla jelezte, hogy más országban járok.

A Sasfészekbe az első busszal mentem fel pár hozzám hasonlóan korán kelővel, már a felfele vezető út is ritka szép volt. A busz végállomásán várt reánk egy alagút, annak a végén egy hatalmas lift, aminek a belseje tükörsimára volt polírozva, minden olyan II.Világháborús volt. Elképzeltem az 1945-ös helyzetet, ahogy ezen a helyen nem turisták mászkálnak, hanem fegyveres nácik. Dúúúrva. A lift igen gyorsan felrepített minket a konkrét épületig, mely a Sasfészek, és innen aztán csodás kilátás...lett volna, ha nem egy felhőben bolyongunk végig. 1834 méteren voltunk, és folyamatosan felhőből felhőbe jutottunk, csak olykor bukkant fel egy-egy tájrész, de akkor azok nagyon gyönyörűek voltak. A Königsee-t egész biztosan láttam, hát az már magában felülmúlhatatlan volt, illetve pár kétezres csúcsot is megpillantottam. Azt hittem, az idő múlásával majd feloszlik a felhőzet, de sajna nem így történt. Három órán át voltam fent a Sasfészeknél, utána jöttem le busszal. Minden körülmény ellenére sikerült nagyon fasza felvételeket készítenem. Összességében így is nagyon szép volt, és a tudat is bizsergető volt, hogy itt pihente ki agybaját Hitler. Sikertelenül. :) Találkoztam itt is magyarokkal, konkrétan egy szerelmespárral, akik hozzám hasonlóan csalódtak a hiányos kilátás miatt. A "Kémek a Sasfészekben" című Clint Eastwood filmben nem ezt az original Sasfészket filmezték, hanem az innen nem messze található Werfeni Várat. Így azt is megnéztem, hogy teljes legyen a feeling. De csak kívülről csekkoltam. Infóm volt róla, hogy belül nem túl érdekes. A filmben amúgy is már láttam. :) Werfenben található bolygónk legnagyobb jégbarlangja, de kiba 23%-os emelkedőn kellett volna 5 km-en keresztül mennem, mire a bejáratához érek, plusz záróra előtt értem oda egy órával, így sztornóztam a történetet. Amúgy is nyomasztott már, hogy bármerre nézek, hegyek vesznek körbe, igen magasak, és igen meredeken emelkednek felém. Továbbindultam hát Kaprun felé, Zell am See-hez. Werfentől a GPS által meghatározott útvonalat nem tudtam követni, mert útlezárás volt egy helyen, így kerülnöm kellett kb. 5 km-t, nem volt nagy érvágás, ráadásul valami fő főútra keveredtem ezáltal, ahol jó tempót lehetett menni. A gyors haladáson kívül panorámaút volt ez a javából, alapból egy gyors sodrású folyó mentén haladt az út, így nem voltak ritkák a hosszú hidak, az oldalt fel-felbukkanó kisebb vízesések, illetve jó hosszú hegybe vájt alagutak. Vadregényes utamat Zell am See külterületén fejeztem be, itt parkoltam le a kocsival, és innen indultam el bringával. Elsődleges célom a Sasfészek utáni bótban beszerzett Egger söröm elfogyasztása volt egy tóparti sétányon. Tehát meg kellett keresnem a tavat. Fél órán belül nyomára akadtam, bár az elején rossz irányba indultam, így érdeklődnöm kellett gyorsan hadaró osztrákiai embertől az útirány felől. Útba igazodtam, pikk pakk rátértem egy tó körül végigmenő bringaútra, és bambáztam ki a fejemből. Hasonlít ennek a tónak a feelingje a Balatonéhoz, sok a strandoló, a vitorlás, az emberek fürödni és nyaralni jönnek ide. A vízparton sajnos igen kevés szabad partszakaszt találni, végig be van építve magánházakkal a part. Olyan luxuskecók vannak itt, hogy fülem kettéállt. Volt olyan is, mely full üveg volt, de kicsit sötétített fajta, belül milliós kanapé és bőr, bőr, mindenütt a bőr, még a LED tv is bőr volt szerintem. A házak előtt Merci terepjárók, Porsche Panamerák, ilyen alsókategóriás fostalicskák.
Ma megláttam eddigi utazásom legjobb seggét! Egy kocogó csajé volt, aki ráadásul magyarul beszélt a mellette futó csajszival. Nah mondom itt kérdeznem kell valamit, nehogy mááá! :) 11 km körbe a tó, ennyit megtudtam, és hogy épp azt futják. Én meg holnap fogom, mert kedvet kaptam hozzá, így el is dőlt, hogy itt töltöm a városban az éjszakát.
Körbebringáztam a tavat, közben megálltam pár szép helyen, megittam a sörömet, ácsi! A sör! Nem sima Eggert vettem, hanem citromosat, jáááj micsoda baklövés! Szinte azonos a dobozuk, meg is tévesztett rendesen. Azért benyakaltam, 2,2% nem ütött agyon. Este beültem egy mekibe egy sajtburgerre, megnéztem a netbookon az e-mailjeimet, és naná hogy elkezdett szakadni az eső. Úgy látszik errefelé minden este esik! Kocsimosásra nem kell költsek, annyi szent.
Összefoglalnék pár dolgot, úgyis esik: először is lokálisan Zell am See-ről. Minden harmadik nyaraló itt a tónál arab. Illetve olyan nép, ahol a nők fejbúbtól talpig egy fekete zsákban vannak, és csak a szemük látszik ki. Mindegyik ilyen fekete nőalaknak van egy szőrös hapija, így párokban lófrálnak száz-számra.
Aztán, az egész Ausztriáról pár szó: igen sokan hordják a népviseletet, mely lehetetlen színű térdzokni, rövidnadrágba túrt ing, és az a fura nadrágtartó, melynek hasnál is van keresztpántja. Ehhez dukál néhány osztráknál egy fasza sapesz is. Nagyon ostobán néznek ki ebben a szerelésben. Egy részük biztos azért hordja, mert vendéglátós, de olyanokon is sokszor láttam, akik velem együtt várost néztek, vagy kirándultak. Aztán oké, legyen nemzeti öntudat, hordjon népviseletet. De ami kiveri a biztosítékot: az osztrák nők, jáááj szegények, a többségük csúnyácska. Amelyik jobbnak mondható, az meg mind vállas. Lehet, hogy az osztrák tradíció az, hogy a jó nők öttusáznak, vagy valami izgi sportot űznek, a csúnyáknak meg úgyis mindegy, nekik az alakjuk se legyen jó? Ami jó nőt látni itt, az mind külföldi, de mint mai bejegyzésemben már említettem, a ritka magyar csajszi még mindig a legjobb, bárhol a világon.

Európai kóborlás 10.nap - Golling, Salzburg

Jót buliztam a két sörrel, a chips is rendesen fogyott. Az ébresztőórára keltem fél hétkor. Ilyen korán akartam kelni, hogy lencsevégre kaphassam Hallstattot úgy, ahogy én azt elképzeltem. Reményeimet felülmúló látványban volt részem. A tó vize csendes volt, felszálló köd (avagy felhők) takarták ki a táj egy részét, és csodásan festett minden. Nagy meglepetésemre nem én voltam az egyetlen, aki ily korai órán szemügyre óhajtotta venni a tájat. Az immár ismerős japán csoport számos tagja tülekedett a jobbnál jobb helyekért, hogy portfóliót készítsen társáról. Az egyik nőci látta, hogy egymagam vagyok, és angolul felajánlotta, hogy készít képet. Lőtt ötöt, nem aprózta el, beállított így, beállított úgy, arccal előre és hátra, látszik hogy nem ma kezdte. Szóval vannak szép képeim, helyes!
Fotózás után elindultam Obertraunba, onnan megy felvonó a Dachstein nevű kilátóhoz, illetve visz feljebb is 2100 méterre a cumó, de az nekem most nem volt fontos. Sajnos elég borsos árat kértek egy körért, úgyhogy kihagytam ezt az élményt, remélem hogy ahol tegnap véletlenül megálltam 700 méteren, az is vetekszik a Dachstein-i kilátással. Nyilván nem, de hát lesz miért visszatérni. :)
Fülem-farkam behúzva (amiért ily spur vagyok) elindultam Gollingba, ott egy vízesést szerettem volna megnézni. Hallstatt és Golling között csodás út vezet, látni a távolban havas csúcsokat, közelebb fenyveseket, még közelebb takaros falvakat, és békésen legelésző alpesi tejtermék adókat. Bakker nem is lilák, ne higgyetek a tévének, agymosááás! :)
Gollingba érve bringára pattantam, és karikáztam egyet először a város körül, majd végül a vízesést is megleltem. Fantörpikus, brutál zuhatag! Sokszor jéghideg vízpára keresztezte a kiépített utat, melyen végig lehetett menni a vízesés mentén. Szivárvány-hadakkal szemeztem, ahogy a lezúduló vízben megcsillant a napfény. Retek meleg volt ma is, így igen jól esett a hideg vízpermet. Golling amúgy nem nagy cucc, van ott vár is, be is mentem, de minek?

Salzburgba mentem tovább, városnéző bringázásra. Rám olvadt minden ruha, fülledt meleg volt, de a város szépsége kárpótolt. Itt született Mozart, így minden róla szól, még a város reptere is viseli a nevét. Szépen kettészeli a várost a Salzach folyó, számos apró híd ível át rajta, igazi sajátosság ez. Szerencsére igen bringabarátra építették a várost, így különösebb gond nélkül tudtam közlekedni. Mozartkugeln mindenütt, de otthon is lehet kapni harmad ennyiért, úgyhogy nem éltem a lehetőséggel. Sajnos késő délután elkezdett cseperegni az eső, így vissza kényszerültem spurizni a kocsihoz, és hát mivel megint esett, megint söröztem egyet, ezúttal egy eddig soha nem látott dobozos Edelweiss-t hörpintettem fel. Vagy le. Leálltam kocsival egy város közepén levő tavacskához, annak partján iszogattam, ide terveztem az alvást is, így is tettem végül. A nap tippje: nagyvárosban eső utáni párában, tóparton ne próbálj meg alacsony páratartalmat teremteni, mert képtelenség. A szauna ehhez képest sósivatag. :)

Európai kóborlás 9. nap - Hallstatt

Jó volt a nagyszerviz! A házigazdát kifaggattam, és kiderült, hogy van wifi a házban. Ennek megörültem nagyon, mert így beszélhettem Anyummal és Timusommal, illetve közzétehettem ezt-azt. A szobám zsír volt nagyon, ráadásul kétágyast kaptam egyágyas áron, mert csak ez volt szabad. Viszont a wifi nem ért el a szobába, úgyhogy le kellett slattyogni az emeletről a földszinti teraszra, és onnan tolatni a netet. Sebaj, így viszont dorombolt nekem a házigazda macskája, én meg dögönyöztem skype közben nagy tohonya elhízott elkényeztetett testét. Reggel isteni svédasztalos reggelit kaptam, távozásomkor pedig a megbeszélt ár alatt kellett fizetnem, így 30 eurómat hagytam itt a néninek. Ha van rá mód, ide visszajönnék szívesen több napra is. Nem említettem meg, hogy a szobámnak terasza is volt, mely a tóra nézett? Ejj nah most már igen.
Hallstattnak vettem az irányt, így el kellet hagynom a Wolfgangsee-t a Hallstättersee (továbbiakban Hallstatti tó) kedvéért. Tulajdonképpen Hallstatt volt a Number One cél, amiért errefelé terveztem a barangolásomat. Persze Salzkammergut is fő cél volt, de az meg azért, mert Hallstatt itt van. Timusom szülei jártak itt pár éve, láttam képeket és videót, meg több ízben belefutottam életem során Hallstatt városka festői szépségébe képekről, úgyhogy életcél teljesedik most be, hogy saját szememmel láthatom Hallstattot.
Letojtam mindent, ami Hallstattig utamat keresztezte, pedig szépséges falvak és kristálytiszta vizű patakok kerültek szemem elé. Úgy voltam vele, hogyha már idáig eljutottam, akkor először látni akarom Hallstattot, utána jöhet minden más. Értesültem róla, hogy az autók számára teljes egészében le van zárva a város, így egy nagy sétálóutca az egész. Ezért nagyon okosan a várostól 3 km-re tettem le a verdát, s pattantam bringára, hogy megközelítsem a célt. Ezek az osztrák nemnormálisak alagutat fúrtak a hegybe, hogy az autók elkerülhessék a várost. Kész vagyok ezektől. Sankt Wolfgang esetében is így jártak el. Nálunk sokszor még elkerülőutat is "lusták" csinálni.

Hallstatt "bejáratánál" Bringámmal kivételt képező személy voltam a behajtani tilos táblánál (ausgenommen Radfahrer), úgyhogy hasítottam bájkommal a járókelők között. Szerintem azon ritka pillanatok egyikében értem a városba, amikor az szinte üres volt. Így volt helyes, hadd lássam ezen arcát elsőként. Lelki szemeim előtt eddig úgy lebegett a pillanat, amikor Hallstattba érek, hogy én sétálok a korzón, kávézók és pub-ok között, nézelődöm szerteszéjjel, és mindenhol sznobok vesznek körbe. Ehhez képest nagyon családias, barátságos volt a légkör, a helyiek voltak szinte csak jelen, az élet látszott, hogy itt bizony lassú mederben folyik. Az egész Hallstatt egy főutca, és afelett és azalatt még egy-egy utcácska, tényleg igaz amit írnak róla, hogy egymás fölé épültek a házak, mert kevés a hely a hegy és a tó között. Barangoltam jobbra balra, fel és le, minden ház ablakában virágok, minden tiszta és szép, a hajóskapitány szakállas és pocakos, ahogy kell, a boltos kedves, és tényleg érezni, hogy itt csak 500 ember él. Úgy értesültem, hogy manapság a turizmusból él eme helyen, így nem volt csoda, hogy kézműves remekek, fasza kézzel varrott ruhák, és csecsebecsék minden mennyiségben meg voltak találhatók, bármerre is ment az ember. Idővel azért elkezdtek érkezni a turisták, úgyhogy délutánra megtelt a város. Szerintem van egy japán csoport, aki velem egyszerre szervezett programokat, ugyanis megint találkoztam egy japcsi turistacsoporttal, és már harmadjára voltak nagyon ismerősök. Tegnap a Schafbergen is összefutottam velük, előtte meg Sankt Gilgenben. Nem zavaróak, sőt szembesítenek vele, hogy jobban szeretek egyedül vagy kettecskén várost nézni, mint egy sok fős csoport tagjaként. Ők a sok fős csoport, én meg a szerencsés, aki nem kényszerül nagy csoportban lézengeni.
Beneveztem egy hajós kirándulásra, mely rohadt jó volt, körbevittek a tavon, láttam szépeket, hallottam okosakat. Sikerült délután egykor indítaniuk az első sétahajót, ezen voltam én is, meg kb. tíz másik ember. Ahogy tettünk egy szép nagy kört tavon, majd kikötöttünk indulási helyünkre, láttam hogy a következő sétahajókázás legalább száz fős lesz, tömegek álltak a kikötőben, várva a hajót. Örültem, hogy megint jó volt az időzítés. Sétahajókázás után elmentem a helyi sóbánya alsó állomására, de fel már nem mentem, mert először is drága volt, másodszor is dögmeleg, harmadjára meg nem érdekel annyira a sóbánya. Láttam anno egyet Parajdon, egyenlőre az elég volt, meg szerintem annál szebb nincs is.
Hallstattot elhagyván találtam meg a fényképezőgépnek legmegfelelőbb pontot, innen lőttem egy sorozatot, de tudtam én, hogy reggel ide vissza kell jönnöm, és akkor tuti szebb képeket tudok készíteni. Lelki szemeim előtt ott lebegett a falinaptárakról, és hirdetésekről ismert kép, és nagyon úgy tűnt, hogy az nem napközben történt. Eldöntöttem hát, hogy ott fogok ma aludni, ahol a kocsival leparkoltam, egy nyugis parkolóban, előttem fák, azelőtt a Hallstatti tó, hátam mögött fás rész, a mögött az út. Tökkkéletes! Nah de az esti órák még odébb voltak, úgyhogy gondoltam egyet és elautóztam a Hallstatti tótól délkeletre levő tavakhoz, hogy azok milyenek.
Bad Aussee és Glöss települések adtak fő irányt, de vagy mert Hallstatt fun vagyok, vagy mert nagyon melegem volt, nem jöttek be ezek a helyek annyira. A legkisebb, legutolsó tó érdekelt még ebben a régióban, elvileg két vízesés is alázúdul itt, de sajna elkezdett esni az eső, így nem vállaltam be a túrát. Viszont ha már esik, nekem meg dolgom nincs, vettem két sört meg egy zacskó chipset, és elindultam az alvóhelyre bebaszcsizni. Nemnormális GPS-em másfele vitt visszafele Hallstattba, mint ahogy nekiindultam délután, így anyáztam hangosan, amikor 23%-os emelkedőn vitt, ahol egyesbe kellett visszakapcsolnom. Tök. Véletlen ez, de volt szerencsés oldala is, ugyanis amint elértem az 1000 méteres magasságot tök feleslegesen, elkezdett lejteni az út, így nem győztem fékezgetni, holott hármasban voltam, de a tempó így is 90 volt. 700 méteren jött egy U kanyar, én meg fél szemmel kisasoltam balra, és mintha panorámalátvány lett volna amit látok, úgyhogy meg is álltam, kamerával a kézben odamentem a korláthoz, és elámultam, olyan kilátás tárult a szemem elé. Megkérdeztem egy épp helyben állványról fényképező csókát, hogy mit látunk itt, ő mondta hogy ez a Hallstatti tó. Nah mondom ekkora mákom nem lehet, hogy ilyen magasról, ilyen szépen látom ezt a helyet. Hoztam a kocsiból fényképezőgépet is, és elvoltam jó fél órát itt. Épp elállt az eső, ahol álltam, de a távolban lehetett látni, hogy épp esik, illetve a közelebbi helyeken elkezdtek felhők keletkezni, ami plusz szépséget adott a tájnak.
Panoráma után nem sokkal megérkeztem az alvóhelyemre, és megkezdtem az esti szeánszomat két sörrel, és a zacskó chips-szel. Aloha!
Még egy vallomás a bejegyzés végére: kissé fosos hangulatom lett az est leszálltakor, mert az oké, hogy 3 km-re voltam Hallstatt-tól, de konkrétan tök egyedül álltam a kocsimmal egy olyan helyen, ahol kb.fél óránként ment el egy kocsi, és azok sem álltak meg. A szél fújta a bazi nagy fák lombját, az árnyak elég ijesztőek voltak, úgyhogy feltekertem a kakaóit az autórádión, hogy figyelem-elterelés legyen, plusz a sör is jót tett. Hát ilyet sem éreztem eddig...

Európai kóborlás 8. nap - Schafberg

Békésen szunyókáltam immár komfortossá vált kocsim hátsó ülésén, körbevettek a sötétített ablakok, biztosítván nyugodt álmomat. Nem zargat soha senki, azt sem tudják, hogy alszik-e itt valaki, vagy sem. A Wolfgangsee magas-partján parkíroztam, közelben sehol egy ház, csak rét, pár fa, és egy nullforgalmú mellékút. Fasza volt a naplemente. Az este is. Hajnalban aztán fordult a kocka! Arra ébredtem, hogy irdatlan nagyot dörög az ég. Aztán sorban húsz-harminc villám egy perc alatt bevilágítja az éjszakát. Kicsit Világok Harca érzés volt. Nem szartam be, nagyon. Messze volt még a vihar, de tíz perc alatt elért engem, és nem hagyott aludni. Eszembe ötlött, hogy nem épp a legalacsonyabb pontján vagyok a tájnak, sőt konkrétan 50 méteres körzetben a kocsim a legmagasabb pont, villámoknak ideális. Nagy hirtelen fosni kezdtem a szitutól, de aztán szerencsére nem lett gáz. Brutálisakat dörgött és villámlott egy ideig ez a galád, így aztán nehéz lesz délelőtt megmászni az 1783 méter magas Schafberget.

Hopp, vihar lévén hama hama vége lett az esőnek, így reggelre már szinte száraz útra tudtam tenni a pracskert. Úgy gondoltam, hogy mindenképp elkezdek felmenni a hegyre, max.ha még a túra elején bebizonyosodik, hogy az eső miatt cinkes lenne a folytatás, visszafordulok, és feldzsalok a nyuggerekkel a fogaskerekűvel. Mindezt a tervezést azért vettem komolyan, mert 1783 méter magasra indultam. Ha ott fent balul sül el valami, nem egykönnyen jutok segítséghez. No, de ilyeneken alapból nem jár az agy, nem akarom bevonzani a szart. Bizakodva vágtam neki az útnak. Három és fél órás szintidőt mutatott a tábla, melyet követni kezdtem. El kell mondjam, volt annyi az út. Cirka 1200 méteres szintkülönbséget kellett megtennem. Az első húsz perc kritikus volt, aztán valahogy ráálltam egy ritmusra, mely eljuttatott végül a csúcsra, ha ha ha... Micsoda áthallás! Átgázoltam erdőn, felhőn, csordogáló patakon, legelésző tehén csordán, hideg ködön, hegygerincen, mindenen amin kellett. Nagyon fosos érzés egy erdei szűk ösvényen haladni, amikor felhőben van az ember. Kissé horrorfilm jelleget ölt akkor a táj. Többször keresztezte túrautam a fogaskerekű nyomvonalát, így volt alkalmuk a kényelmeseknek integetnie nekem a vasúti kocsiból. Jófej magyar visszainteget. :) Brutál elfáradás lett a vége, míg a hegytetőn levő menedékházhoz értem. Hütte! :) Forró csokival és Snickers-szel kellett talpra állítanom magam. A hegytetőn hála a fogaskerekűnek nem a megszokott formák voltak, akik fittek és túrabottal nyomják, hanem zömében nyugdíjas és kínai kattintgatós népek ücsörögtek.

A Schafberg csúcsáról igen sokfelé ellát az ember. Látni négy-öt tavat, sok távoli havas csúcsot, közelebbi falvakat, lassan úszó felhőfoszlányokat, és a sötétebbkék horizontot, mely más mint a tengerszinten. Alapos kinézelődés után megindultam lefelé, mert várt már a szállásom. Fele annyi idő alatt tettem meg visszafele az utat, mint felfelé, úgyhogy már délután kettőkor pakoltam a kocsiból a szobába a pakkokat. Nagyszervíííz

Európai kóborlás 7.nap - Bad Ischl, Wolfgangsee

A Traunsee magas-partján töltöttem az éjszakát, első osztályú helyem volt. Nagyon faszát aludtam, a szokásostól eltérően nem pirkadatkor, hanem hét körül vánszorogtam ki a kocsiból. Ez haladás! Még pár nomád éjszaka, és olyan mintha egy ötcsillagos hotelszobában aludnék. Bad Ischl felé vettem az irányt. Sokat vártam tőle, de hiába. Az óvárosi rész már nem érdekelt, mert nem volt oly szép, mint Steyrben, ezen kívül meg egy hercegi kastély lett volna megnéznivaló, de odaérkezésemkor még zárva volt. A parkolási lehetőségeket meg buzin oldották meg, úgyhogy léptem tovább. Mondjuk nem messzire, mert a főtérről kiszúrtam egy kilátót fenn a magosban. Mániámmá lett, hogy oda fel kell mennem, mit látni onnan. Meg is tettem, túrázókat kérdeztem meg, hogy lehet oda feljutni. Az út egyszerű, gyors, és fárasztó volt, még az erdei ösvény hűvöse sem óvott meg a kánikulai meleg hatásaitól. Fent a kilátóban egy ősz szakállú bácsival csevegtem a táj szépségéről, és hogy szerinte Magyarország szebb, mint itt. Erre mondják, hogy a szomszéd nője mindig zöldebb. Kilátó után az irdatlan hőségben elautóztam Sankt Wolfgangba, mely szívemnek látatlanba' kedves hely, mert Timusom itt volt céges karácsonyi bulin nemrég. Megleltem a városban azokat a helyeket, ahol Timusom is járt (fényképeket láttam, az alapján), illetve felfedeztem magamnak a helyet. Igen szép két hetet lehetne itt eltölteni, strandolással és naplopással tölteni az időt, kulináris élvezetekben részt venni. Nekem ez kimaradt, én csak csendes járókelő maradtam, és kiéltem fényképész énemet. Tekintve, hogy a kamerám lemerült, ezért majd autós töltőn keresztül kell bele kraftot lehelni. Sankt Wolfgang amúgy csodaszép hely, de nála mesésebb Sankt Gilgen, ide átautóztam, körbenéztem, megebédeltem tipik osztrák fehér színű kolbászt és újhagymát, közben a tóval szemeztem, meg a kacsákkal, akik újfent betámadtak, de ezúttal két hím. Konkrétan olyan merész volt az egyik példány, hogy a kezemből evett. Először újhagymát kapott, de arra az első falat után csak hápogott, és már csak a kenyérre gerjedt. Mókás élmény, hogy a kacsákkal napi szinten ilyen kapcsolatba kerülök. Teljesen nem ide vág, de Mozart valami nagy okosságot művelhetett itt Sankt Gilgenben, mert az egész városka Mozart szagú. Szobra van, tere van, bótja van, háza van, van itt mindene. Itt Sankt Gilgenben amúgy jelenleg is üzemelő kabinos libegő járja a drótkötélpályát, mely feljuttatja a népeket 1500 méteres magasságba, hogy ott kirándulhassanak. Majd ha egyszer több napra teszem erre tiszteletem, biztos felmegyek a hegyekbe... De jelen esetben Sankt Wolfgangnak vettem az irányt. Visszagurultam kocsival a bringához, és kettő vendégháznál való bepróbálkozásból egy sikeres volt, holnapra van szállásom. Feltöltöm a készleteimet, pihenek egyet, mosok egyet.

Estére lecsendesedett az amúgy nyüzsgő Sankt Wolfgang. Elücsörögtem a kikötőnél pár órát, mielőtt visszamentem az alvóhelyre a kocsihoz. Olvastam nyugiban. A kocsiban befigyelt egy jófajta osztrák sör, első blikkre nekem ízlik, ajánlom mindenkinek: Egger a neve, ha jól olvasom ezeket a cifra osztrák betűket. A Wolfgangsee nevű tavat ajánlom mindenkinek, aki festői környezetben akar nyaralni egyet egy tiszta vizű tónál, hegyekkel körbevéve. Nagyon cool. Holnapi terv: megmászom az ezerhétszázvalamennyi méter magas hegyet, melyhez innen a városból indul oldtimer fogaskerekű. Potom 30 eurázsiáért fel is visz, meg le is hoz. Jófejség...

Európai kóborlás 6.nap - Traunsee

Napom a Traunsee nevű csodás tónál. Hegyek ölelik körbe, a partján számos aranyos kisváros, és mindenütt az elmaradhatatlan templomtornyok. Ügyes voltam, mert már tegnap este odavezettem Gmundenba, ahonnét kiindulva a napomat terveztem. Így reggeli ébredésemkor már csak ki kellett találnom, mivel kezdjem a napom: túrázzak a hegyekben, vagy bringázzak a tó melletti panorámaúton. Még egy kis kitérő ehhez az idefele vezető úthoz: sikerült sötétedéskor utaznom, így elég ijesztő volt a sok szerpentin, és hogy bármerre nézek, csak erdők és hegyek, semmi kézzelfogható. Lényeg, hogy épségben megérkeztem Gmundenba, leparkoltam egy naaagy parkolóba, felpattintottam a Stiegl sörömet, behangoltam az autórádiót valami számomra kedves zenei stílushoz, és partyztam egyet a volán mögött ülve. Éjfélkor sikerült lefeküdnöm aludni. Nah elég hosszúra sikerült ez a kis kitérő, lényeg hogy Traunsee. Úgy döntöttem, hogy bringára pattanok és megyek egy darabig a tóparton. Olyan szép kis faluba botlottam, hogy ihajj: Traunkirchenbe. Öccá'lakosnál nem élhet itt több, kis pöttöm az egész, viszont gyönyörű. Van a vízparton egy templom, annak van egy kertje, és onnan lehet bambázni a szemben levő bazi nagy hegyet, a vitorlásokat, a kacsákat, és Gmunden is látszik. Elidőztem itt egy ideig, nézelődtem, élveztem a táj szépségét, majd tovább tekertem egy kicsit, de eldöntöttem magamban, hogy hamarosan visszafordulok. A sors elém rakott egy túrabottal cammogó hölgyet, akinek elgügyögtem igényemet, hogy túrázni szeretnék, ajánljon már valami faja túraútvonalat. Felmutatott az egyik hegyre, hogy az a Sonnenstein, nagyon szép, és cirka másfél óra fel az út. Eltrécseltünk erről, majd búcsúztunk, és megörültem, hogy megvan az áhított hegyem. Visszabringáztam Gmundenba a kocsihoz, felkészültem a túrára, és kocsival visszamentem a hegy lábához Traunkirchenbe, ahol a túraút indult. Már megint piros-fehér színű túrát választottam, tehát szopatááás. Természetesen lépcsőház jellegű emelkedőről volt szó ezúttal is, de nem sírt a szám, mert dél tájt túráztam, és a fák közt nem ért a perzselő napsütés. Na kivel találkozok? A hölggyel, aki másfél-két órája ajánlotta a túrautat. Épp jött le, míg én mentem fel. Eldumáztunk megint, kiderült hogy szlovák. Ő valahogyan ráhibázott, hogy magyar vagyok, utólag bánom hogy nem kérdeztem meg tőle, honnan tudta. Jó élmény volt. Egyszer csak eltűnt a túraút, és helyette sziklás terep várta, hogy megmásszam. Megmásztam, és láss csodát, felértem a hegytetőre, a kereszthez. A panoráma fenséges volt, lőttem jó sok képet, elidőztem itt is egy ideig. Be lehetett látni az egész tavat, minden települést, láttam hajókat és csónakokat, szóval királyság volt! Lefele jövet lazultam, mit nekem lejtmenet... Hegymászás után visszamentem oda, ahol reggel nagyon szép volt a tó, és bekajoltam  ebéd gyanánt kis kolbászokat meg kenyeret. A kolbászoknak nem volt egyszerű illata, konkrétan a kutyasétáltatók (szám szerint kettő) rémálma lettem. Ahelyett ugyanis, hogy a blökik gazdijuk szavának engedelmeskedve botot hoztak volna vissza, vagy tóban pancsoltak volna, a kolbász bevonzotta őket, és kiskutya szemekkel ácsorogtak előttem, hogy mikor adok már egy falatot a hamiból. Nem adtam, éhes voltam, plusz nem akartam a gazdik ellen tenni. Kutyák után egy kacsa páros is színem elé járult, a múltkorihoz hasonlatosan húsz centire előttem hápogtak, tollászkodtak, néztek meredten. Nekik nem a kolbász, hanem a kenyér kellett. Ők kaptak kaját tőlem, de megérdemelték, mert az egyik kolbászra éhes kutya megkergette őket a vízig meg vissza. Harc ment az ebédemért! A nap hátralevő részében tovább gyönyörködtem a tóban, mindezt Gmundenből tettem, sok száz  másik emberrel együtt. Kár, hogy nekem nem volt kinek a kezét fognom. Az éjjelt is a tó partján töltöttem, egy parkolóban, melynél volt egy nagyon klín toalett is. Kell ennél több? Ez volt eddig a legjobb napom, mióta úton vagyok.

Európai kóborlás 5.nap - Linz, Steyr

     

Az első szobámban töltött éjjelem jó volt, nyugodtan aludtam. Ehhez az is hozzájárult, hogy hulla fáradtan feküdtem le aludni, mert éjfélig zúztam a netbookon az onlájnkodást és a videóvagdosást. Szállásadóim finom reggelit rittyentettek nekem, hamizás után visszavonultam a szobámba, és kihasználtam, hogy 11-ig kell elhagynom a helyet. Még skypeoztam egyet Timusommal, biztos ami biztos. Továbbindulásomkor döbbentem rá, hogy igazi nyári kánikula van. Enns-ből Linz-be mentem, és jó sokat bolyongtam bringámmal a belvárosban. Nagyon szép hely, az egyik hídjuk olyan, mint nálunk a Margit-híd. Még villamos is megy rajta. A linzi villamos durván keskeny nyomtávú, nem is értem miért nem borul fel a kanyarban. Majdnem olyan feeling, mint ha kisvasút lenne. De csak a nyomtávról van szó, maga a szerelvény brutálmodern megacsúcs dizájnos. Két dolgot írtam fel Linz-cel kapcsolatban, egyik a Nibelungok hídja volt, ezt nem találtam. A másik egy Hunderwasser kreáció, egy tenyér szobor-szökúkút-szerű izé. Ezt megtaláltam, miután kikérdeztem egy helyi nyugdíjas nénit, egy fél füllel meghallott magyar szót követően egy magyar házaspárt, az őket kísérő öreg urat, aki meg megkérdezte a közértes nénit. Így sem találtam meg, végül a csodaszép dóm előtti téren szólítottam meg egy szimpi hatvanas párt, ők frankón útbaigazítottak hála egy mobilba szerelt GPS-nek. Megsültem, szépeket láttam, jókat falatoztam (még mindig Anyum muffinjait, de frankón minden nap kívánom, és nem unom), úgyhogy továbbindultam Steyrbe. Európa legszebb óvárosa, ezt írják róla, nos van benne ráció. Csodás főtér, autentikus középkori utcák, a házak sem maiak, konkrétan olyan, mint a Süsü a sárkány című mesében a város, ahol Süsü és a Királyfi pörögnek. Steyrben összeér  két folyó, ez még ad egy plusz szépséget az amúgy is fullos városkának. Elnézelődtem igen hosszasan itt, és még este tízkor továbbindultam következő úticélomnak, egyik kedvencem következik: Salzkammergut.

Európai kóborlás 4.nap - Amstetten, Enns

Spanyol viasz! Ha nem az autópályán küzdök kamionok előzgetésével, és a bringámat csomiról letépni akaró erős szelekkel, ellenben a főutakon közlekedek, a bringám is a helyén marad, és a táj is sokkalta szebb, mint zajvédő falakat és soroló nagyköbcentis merdzsákat bambulni. Úgyhogy nem fogom kihasználni a 10 napos osztrák pályamatricámat.

Reggel kihalt óváros bejárása, ami továbbra is felülmúlhatatlan élmény, majd az áhított szállás felé orientálódás. Csodásan sütött a nap, autók alig az úton, dombok és völgyek, szép és rendezett falvak közt jutottam el Enns-be, de azért beiktattam egy köztes pontot is, mégpedig St.Valentint. Szép falu, a főtér mellett isteni kerti sütés illat, és nem utolsó sorban a falu széli kukoricásban könnyen elvégezheti az ember a dolgát. :) Na de inkább Enns-ről dióhéjban.

Ember, Enns-be ne menj, mert az egész egy hegyen van. Odafele emelkedő, visszafele lejtő. Érted? Széjjel megy a térded. Vicc ez csupán, nyilván nem ily drasztikus a helyzet. Nagyon pöpec hely, ha jól olvastam, Ausztria legrégebbi városa. Tele van az óváros 12.században épült dolgokkal: ház, torony, templom. Nem mai csirkék építették ezeket. Felmásztam a főtéren álló óratoronyba, becsületkassza állta utam, becsületes voltam és felmentem. A kilátás és a huzat utánozhatatlan. Némi izgalom, hogy negyed óránként üt az óra (haranggal teszi) a torony belsejében, és fel van hívva az óvatlan turista figyelme erre. Durván nyomják, mert a bim-bam előtt két perccel felvillannak a piros lámpák a torony belsejében, és el kell hagyni a Level 2-t (ez nem tudni hol kezdődik), mert olyan rezonancia van, hogy jobb esetben halláskárosodást okoz, rossz esetben leszédíti az embert a létrához hasonló lépcsőkről a mélybe. És akkor elölről kezdheti a 167 lépcső megmászását. De a szintidő negyed óránál kevesebb kell hogy legyen. :)

Találkoztam szlovák cigány muzsikussal, természetesen németül kéregetett, majd magyarul kapta az aprót, végül magyarul váltottunk pár szót. Hogy milyen emberekkel sodor össze az élet!

Óváros után ejtőztem egyet a Duna-parton, árnyékos padon kacsákat etetve vártam meg az időt, míg elfoglalhattam szállásomat. Innentől kezdve élveztem, hogy van saját szobám, és tettem-vettem, neteztem, dumáltam skypeon, facén, ahol kell, osztottam és megosztottam. Kellett már ez a négy fal.

A kacsák! A kacsááák! Vissza a kacsákhoz, ezt muszáj. Ezek őrült kacsák voltak. Eleve ki van írva táblára a folyó partján, hogy ne etesd őket, mert nemtom (a német még nem megy annyira), eleve bizonyára ingerlékenyek. Eszed az uzsit a folyóparton, ők nem nem kaphatnak. Hát ki ne lenne ingerlékeny? Lényeg hogy ezek húsz centire tőlem hápogtak, tollászkodtak, ingerültek voltak, látni lehetett rajtuk. No de! Randiztak! A tökös réce tolta a kacsacsajnak, hápogott nonstop, nagyon el voltak. Jöttek idegen kacsamuff vadász hímek, azok el lettek hajtva nagyon hamar. Volt bunyó is, azon beszartam. Fogta a két tökös, egymásra néztek, nyakukat behúzták, és kb.a nyakuk alatti résszel feszültek egymásnak, tilitoliztak. Szakadtam. Mondom ilyen nincs. Előttem húsz centire. Asszem az első sorba kaptam jegyet. :)

Európai kóborlás 3.nap - Duna mentén: St. Pölten, Melk, Ybbs, Amstetten

Új nap, új kezdet! "Szokás szerint" pirkadatra ébredtem, úgy látszik ez lesz a jellemző az elkövetkezendő időkre. Eléggé hűvös volt, így úgy gondoltam, egy bringázás felmelegítene, mégis csak testmozgás, vagy mi szösz ez. Vittem magammal kamerát is, ily korai órán úgyis szép az óváros, csendes és békés, nem töltik meg a tereket nikonos japcsik. Legnagyobb örömömre a főtéren levő wc nyitva volt, így meg tudtam ejteni higiéniai kitérőmet. Ahogy a hajnalból reggel lett, láttam ébredni a várost, az árusok elkezdték kipakolni áruikat, a boltosok lassacskán felhúzták a redőnyöket, mind több élet lett, nőtt a nyüzsi. Alig vártam, hogy kinyisson a tegnap felfedezett internet kávézó, s hírt adhassak magamról. Jól esett kontaktálni szeretteimmel és barátaimmal. Holnapi napra sikeresen foglaltam booking.com-on egy nem annyira drága szállást, mint amik ebben a városban vannak, úgyhogy megörült az arcom. Időközben végre szétoszlottak a felhők, előbújt a nap, és szép kánikulát varázsolt egész napra. A sikeres internetkávézós ügyintézést követően elindultam Melkbe, mert egyik kollégám javasolta, hogy feltétlenül nézzem meg az ott levő kastélyt. Hát khmm öhmm, nah qva jól néz ki ez az óváros fölé magasodó hatalmas épület. Elpilláztam egy ideig, és mivel épp dél volt, árnyékról árnyékra vetődve haladtam a szűk utcákon, kávézók és éttermek közt. Megnéztem mindent, amit ráérős tempómban megnézhettem, úgyhogy tovább álltam. Enns, ahová a szállásomat foglaltam holnap délutántól, még 70 km-re volt innen, így úgy gondoltam, kettétöröm az utat, és a GPS-en bepöttyintettem egy köztes pontot a Duna egyik U kanyarjába. Nem bántam meg, ugyanis felfedeztem a Dunauradweg-et, mely a Duna menti kerékpárút. Ó már kaptam is le a kocsiról a drótszamarat, és mentem egy darabig a folyó mellett. Festői környezet! Szerintem az összes osztrák nyugdíjas kerékpározik, és mind a Duna mellett. Ilyet otthon nem látni: mama és tata félmilliós bringákon, egyforma rikítópiros feszülősben, egyen-napszemüveg és sisak,és mennek negyvennel. Kééész... Mint kiderítettem, mindez Ybbs település környékén történt velem. GPS-en megint pöttyintettem egyet az aktuális helyzetem és Enns között, és ez Amstetten lett. Nem fűztem hozzá sok reményt, de végül nagyon szép városkára sikerült böknöm. Bringával ezt is bejártam, sőt még egy plázát is leltem, ahol az esti tisztálkodásomat letudtam. Vettem egy helyi sört, a Stiegl-t, azt elfogyasztottam egy nyugis helyen, jól be is álltam tőle, és néztem ki a fejemből. Konkrétan azt, hogy a mezőn mi tökért száll fel-és le minden madár egyszerre. Szárnycsapásra pontosan. Nyitott kérdés... Egy kis hozzáfűznivaló ehhez az Amstetten-hez: teli van a város ember méretű kő-körtékkel. Az órásnak a körtéjére régi órák vannak festve, a bank körtéjére eurós bankók, a zöldségesére nincs semmi festve, mert az maga egy körte. Valaki megmondhatná nekem, mi ez a nagy körte-őrület errefelé... De azért mókás jelenség ez.

Európai kóborlás 2.nap - Hocheck

Reggel ötkor ébredtem arra, hogy pirkad. Mit nekem pihentető kocsiban alvás, az eső egész éjjel szakadt, nagyokat villámlott, sokszor felriadtam erre-arra. A napot egy mosdással kezdtem, de nem a szokványos módon. Esőben elindultam bringával az óváros felé, hátha alább hagy idővel. Nem tette, úgyhogy kisvártatva visszamentem a kocsihoz, és jobb program híján bejártam a Schönbrunni Kastély kertjét. Az eső ezt sem tette széppé, így úgy döntöttem, hogy hagyom a túróba Bécset, és belevetem magam a következő eltervezett programba: egy Altenmarkt nevű faluból induló Hocheck nevű túraútvonal várt reám. Az eső továbbra is szemerkélt, de pont letojtam. Így indultam neki az 1037 méter magas csúcsnak (kiindulópont a tenger szintje felett 400 méterrel). Túrabottal, túracipővel, ahogy azt kell. Kellett is, mert néhol csúcsott a talaj az eső miatt. A táj szépségét nem csorbította a tény, hogy kaptató volt végig az út, eléggé megrugdosnám a túrabeszámoló szerzőjét (ami alapján mentem), aki azt írta az útról, hogy lightos, könnyen teljesíthető. Majd két és fél órába telt, míg felértem a hegycsúcsra. Útközben láttam szép tájakat, békésen legelésző teheneket, egy őzikével is szemeztem húsz méterről, sőt még egy pocok is a lábam előtt futott el, mielőtt bemenekült a vackába. Lehet, hogy érezte a veszélyt, ugyanis pont pocokpörköltre fájt a fogam. Jól tette, hogy eliszkolt. Szóval találkoztam állatokkal. Emberrel viszont az egész út során, de még a hegycsúcson sem. Pedig volt a csúcson egy menedékház, melybe be is mentem. Az is üres volt, tökig. Az előtérbe vezető ajtó tárva nyitva volt, így joggal feltételeztem, hogy egy forró csoki be fog figyelni. De nem, rajtam kívül nem volt senki a menedékházban. Tehát a pincér sem. :( Leültem hát megpihenni és lakmározni egyet a hátizsákomban rejlő elemózsiából, melyet még Timusom és Anyum készített nekem. Elücsörögtem egy ideig, néztem a panorámát, majd azon kaptam magam, hogy így ültő helyemben cidri van. Mozogni kell, különben fagyhalál! Elindultam lefelé, mely jóval könnyebb volt, mint felfelé. Természetesen az eső szemerkélt. Ez rajtam kívül a helyi favágókat sem zavarta, mert pont ott vágtak fát, ahol én mentem. Kis híján el is trafált a dőlő fa, de annyira jó vagyok, hogy elsasszéztam előle. Cirka száz méterrel. Mire leértem a hegyrűl, elállt az eső. Ennek örültem, mert megszáradtam. Szállásra fájt a fogam, így Sankt Pöltennek vettem az irányt, úgy gondoltam, hogy az egy nagyobbacska település, és nincs is annyira látnivaló, biztos van olcsó szállás. Odafele az autópálya melletti egyik pihenőben megtapasztaltam az 1 eurós tusolófülke élményét, mely pont jókor jött. :) Sankt Pöltenbe érve kerestem egy zöldövezeti parkolót, lekaptam a bringát a csomiról, és elindultam szállást keresni. Találtam is négyet, de mind húzós lett volna anyagilag, így kocsiban alvás lett ma is a sztori vége. Viszont a tegnappal ellentétben nagyon faszántosat aludtam, hála annak, hogy nem esett az eső, plusz madarak csicseregtek mindenfelé, mikor álomra hajtottam fejem. A mai nap lélekben sokat kivett belőlem, elkezdtem hiányolni a társaságot, plusz a borongós idő is betett.

Európai kóborlás 1.nap - Indulás: Budapest, Neusiedler See, Wien

Mekkora egy állat vagyok... Fogtam a kocsit, telis tele pakoltam, és elindultam a világba! Korán reggel elbúcsúztam a Szerelmemtől, és bringával a csomagtartón nekivágtam az útnak. Fostam, nehogy az autópályán hagyjam a bringát, mivel igen erős szelek próbálták leszakítani a kocsiról a vasat. Kaptam esőt, kaptam napsütést, kaptam én a havazáson kívül mindent. Bécsbe indultam, s ehhez is tartottam magam, mígnem megpillantottam a NeusiedlerSee táblát, mely osztrákiaiul a Fertő. Mármint a tó. Mondtam magamban, milyen jó lenne még az osztrák főváros zaja előtt egy tóparton elmajszolni egy hamuba sült pogácsát. Na ennek az lett a vége, hogy egy fél napot elkarikáztam a Fertő-tó partján, illetve a környező csodaszép és békés településeken. Érdekes módon az osztrák bringautakon a magyarhoz képest nem egy-két bringás fér el egymás mellett, hanem egy tucat is akár, de akkor szellősen mennek. Kátyút, de még útrepedést hírből sem ismernek errefelé. Még ilyet! Ja és ha a bringaút a szőlőföldek mellől beér egy cirka ezer fős faluba, akkor nem tűnik el nyomtalanul az egyik kereszteződésben az útvonal, hanem kitartóan megmarad az autósávok szélén. Tapasztalni kell ezt kérem, ilyet Magyar honban nem látni.

Bécsért indultam, így hát egy kis szusz után délután továbbindultam a tópartról a történelmi osztrák fővárosba. Nagyon zsír helyet találtam a verdával a Schönbrunni Kastély mellett, 'hol ingyen parkolhattam, így végül az éjszakát is itt töltöttem, a kocsiban aludva. De a szundi előtt még bejártam keresztbe-kasul a ringet, az óvárost, és csak úgy kapkodtam a fejem, annyi szép épület volt. Kissé jól néz ki ez a Bécs. Na, Budapest sem kutya, sőt a Duna-partunk verhetetlen, de azért Bécs is ott van a szeren.

Furcsa érzés nekivágni ennek a kalandnak. Egyedül, távol a szeretteimtől és a barátoktól. A magam ura vagyok, teljes egészében, és eddig jól boldogulok. Ja hogy ez az első nap éjszakája? Csuda mindenit neki, hát még hátravan egy s más...

Visszaszámlálás

Fogynak a Magyarországon eltöltött napok. Közeleg az indulás órája! Cikáznak a gondolatok a fejemben, próbálok a jelenre koncentrálni, de egyre nehezebb. Mindinkább foglalkoztat a "hogy is lesz ez?" gondolat. Valószínűleg legközelebb már nem a jól megszokott íróasztalomról fogom írni a sorokat...