Napom a Traunsee nevű csodás tónál. Hegyek ölelik körbe, a partján számos aranyos kisváros, és mindenütt az elmaradhatatlan templomtornyok. Ügyes voltam, mert már tegnap este odavezettem Gmundenba, ahonnét kiindulva a napomat terveztem. Így reggeli ébredésemkor már csak ki kellett találnom, mivel kezdjem a napom: túrázzak a hegyekben, vagy bringázzak a tó melletti panorámaúton. Még egy kis kitérő ehhez az idefele vezető úthoz: sikerült sötétedéskor utaznom, így elég ijesztő volt a sok szerpentin, és hogy bármerre nézek, csak erdők és hegyek, semmi kézzelfogható. Lényeg, hogy épségben megérkeztem Gmundenba, leparkoltam egy naaagy parkolóba, felpattintottam a Stiegl sörömet, behangoltam az autórádiót valami számomra kedves zenei stílushoz, és partyztam egyet a volán mögött ülve. Éjfélkor sikerült lefeküdnöm aludni. Nah elég hosszúra sikerült ez a kis kitérő, lényeg hogy Traunsee. Úgy döntöttem, hogy bringára pattanok és megyek egy darabig a tóparton. Olyan szép kis faluba botlottam, hogy ihajj: Traunkirchenbe. Öccá'lakosnál nem élhet itt több, kis pöttöm az egész, viszont gyönyörű. Van a vízparton egy templom, annak van egy kertje, és onnan lehet bambázni a szemben levő bazi nagy hegyet, a vitorlásokat, a kacsákat, és Gmunden is látszik. Elidőztem itt egy ideig, nézelődtem, élveztem a táj szépségét, majd tovább tekertem egy kicsit, de eldöntöttem magamban, hogy hamarosan visszafordulok. A sors elém rakott egy túrabottal cammogó hölgyet, akinek elgügyögtem igényemet, hogy túrázni szeretnék, ajánljon már valami faja túraútvonalat. Felmutatott az egyik hegyre, hogy az a Sonnenstein, nagyon szép, és cirka másfél óra fel az út. Eltrécseltünk erről, majd búcsúztunk, és megörültem, hogy megvan az áhított hegyem. Visszabringáztam Gmundenba a kocsihoz, felkészültem a túrára, és kocsival visszamentem a hegy lábához Traunkirchenbe, ahol a túraút indult. Már megint piros-fehér színű túrát választottam, tehát szopatááás. Természetesen lépcsőház jellegű emelkedőről volt szó ezúttal is, de nem sírt a szám, mert dél tájt túráztam, és a fák közt nem ért a perzselő napsütés. Na kivel találkozok? A hölggyel, aki másfél-két órája ajánlotta a túrautat. Épp jött le, míg én mentem fel. Eldumáztunk megint, kiderült hogy szlovák. Ő valahogyan ráhibázott, hogy magyar vagyok, utólag bánom hogy nem kérdeztem meg tőle, honnan tudta. Jó élmény volt. Egyszer csak eltűnt a túraút, és helyette sziklás terep várta, hogy megmásszam. Megmásztam, és láss csodát, felértem a hegytetőre, a kereszthez. A panoráma fenséges volt, lőttem jó sok képet, elidőztem itt is egy ideig. Be lehetett látni az egész tavat, minden települést, láttam hajókat és csónakokat, szóval királyság volt! Lefele jövet lazultam, mit nekem lejtmenet... Hegymászás után visszamentem oda, ahol reggel nagyon szép volt a tó, és bekajoltam ebéd gyanánt kis kolbászokat meg kenyeret. A kolbászoknak nem volt egyszerű illata, konkrétan a kutyasétáltatók (szám szerint kettő) rémálma lettem. Ahelyett ugyanis, hogy a blökik gazdijuk szavának engedelmeskedve botot hoztak volna vissza, vagy tóban pancsoltak volna, a kolbász bevonzotta őket, és kiskutya szemekkel ácsorogtak előttem, hogy mikor adok már egy falatot a hamiból. Nem adtam, éhes voltam, plusz nem akartam a gazdik ellen tenni. Kutyák után egy kacsa páros is színem elé járult, a múltkorihoz hasonlatosan húsz centire előttem hápogtak, tollászkodtak, néztek meredten. Nekik nem a kolbász, hanem a kenyér kellett. Ők kaptak kaját tőlem, de megérdemelték, mert az egyik kolbászra éhes kutya megkergette őket a vízig meg vissza. Harc ment az ebédemért! A nap hátralevő részében tovább gyönyörködtem a tóban, mindezt Gmundenből tettem, sok száz másik emberrel együtt. Kár, hogy nekem nem volt kinek a kezét fognom. Az éjjelt is a tó partján töltöttem, egy parkolóban, melynél volt egy nagyon klín toalett is. Kell ennél több? Ez volt eddig a legjobb napom, mióta úton vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése