Igazi továbbindulás előtti nap volt a mai, minden a további nomád életmódra való felkészülésről szólt. Ma, ahogy forogtak a fogaskerekek az agyamban, nem is értettem, eddig hogy maradtam életben egyedül, az autóban aludva. Annyira el tud kényelmesedni az ember pár nap alatt, hogy az hihetetlen. Természetessé válnak dolgok, melyek csak négy fal között kivitelezhetőek: a főtt étel, a fürdőszoba jelenléte, a folyamatos áramellátás, a hűtőszekrény... Nem is értem, hogy a túróban csináltam, és fogom csinálni az utazásomat. Az ember igazi alkalmazkodó-tehetség!
Anyum és Juci néni kávé melletti nosztalgikus beszélgetésére ébredtem. Aludtam tíz órát, és úgy éreztem, sok volt. Kába voltam és nyomott, fájt a nyakam. A kevesebb alvás jobb, úgy vettem észre. Frissebb az agy, nem tűnik oly elnyűttnek a test. És hosszabb a nap, nem utolsó sorban. A tegnap este összedobott pizza maradékait faltam fel reggelire, egy kis házilekváros-vajas kenyérrel lefojtván azt. Délelőtt elmentünk bevásárolni konzerveket, italokat, útravalókat nekem. Ezt momentán nyugdíjas tempóban tettük meg, így délutánra értünk vissza a házba. Jó kis szerb kaja került ebédre az asztalra, csevapcsicsa, ahogy én mondom.
Teli hassal indultunk útnak Anyummal Pfaffenhausenba, a RUF gyárba. Porschék alakulnak itt át, illetve oldtimerek kelnek új életre. Fantasztikus élményben volt részem, Anyum meg jól szórakozott mellettem, míg végigmentünk az ojjektumon. Délután kettőre kaptunk időpontot, ekkor ért ránk egy idegenvezetésre az egyik RUF-os faszi. Gyárlátogatás! Megállapodtunk, hogy német-angol vegyes nyelven fogunk kommunikálni. A srác végigvezetett minket az összeszerelő helyeken, a motordiagnosztikai részen, a festőműhelyen, és a végső simítások helyszínén, mely egy másik hangárban volt, mint ahol indult a túránk. Ennyi Porschét, illetve "valaha Porschét" nem láttam még soha egy helyen, és kissé sokkolt, hogy mindezt húsz perc alatt sikerült szemem elé tárni. Dúskáltam az élményfürdőben, mondhatni! A srác nyomatta az infót
mindenről, amit épp láttunk, nagyjából meg is értettem a mondókáját. Ami meg nem volt tiszta, ott visszakérdeztem, és angolul már vágtam, miről vakerál. Évente 40 autót raknak itt össze, mindent kézzel csinálnak, és bitang sok lóvét leakasztanak. Egy veterán autó két év alatt bújik új köntösbe, az új modellek alapból szénszálas kasznival készülnek, egyes modellek teljesen fantázia szült részeket kapnak. Lenyűgöző volt a családias légkörben zajló varázslat. Inkább volt ez bekukkantás egy steril műtőbe, mint egy olajfoltos gépsorra. Tisztaság, precizitás, semmi kapkodás. 60 ember ügyködik azon, hogy újabb és újabb autócsodák szülessenek. Nagyon élveztem tehát az idegenvezetést, kár hogy nem zárulhatott az esemény egy már kész RUF utasterében, esetleg a volán mögött ülve. Mit nem adtam volna egy körért két falu között... No de nem vagyok telhetetlen, így is örülök, hogy nem szúrták ki a szemem azzal a pár modellel, ami az ügyféltérben volt látható, hanem betekinthettem a gyártási folyamatba, és a félkész, vagy épp nulláról induló autók közt lépkedhettem.
Még egy jó pont a délutánnak, hogy Mindelheimbe visszaérve találtunk Anyummal egy netezésre alkalmas helyet -egy könyvesboltot-, s innen e-mailezhettem egyet. Délután még egy svájci sörrel a pocakban kiporszívóztam a lakásomat, akarom mondani a kocsit. Pakolásztam, tettem-vettem, készültem az újabb maratoni élménygyűjtésre, holnap ugyanis megköszönjük Juci néninek a szíves vendéglátást, a finom étkeket, és lelépünk. Egy nagy, száz perces kocogással zártam a napot, háromszor körbefutva Mindelheimet.
Anyum és Juci néni kávé melletti nosztalgikus beszélgetésére ébredtem. Aludtam tíz órát, és úgy éreztem, sok volt. Kába voltam és nyomott, fájt a nyakam. A kevesebb alvás jobb, úgy vettem észre. Frissebb az agy, nem tűnik oly elnyűttnek a test. És hosszabb a nap, nem utolsó sorban. A tegnap este összedobott pizza maradékait faltam fel reggelire, egy kis házilekváros-vajas kenyérrel lefojtván azt. Délelőtt elmentünk bevásárolni konzerveket, italokat, útravalókat nekem. Ezt momentán nyugdíjas tempóban tettük meg, így délutánra értünk vissza a házba. Jó kis szerb kaja került ebédre az asztalra, csevapcsicsa, ahogy én mondom.
mindenről, amit épp láttunk, nagyjából meg is értettem a mondókáját. Ami meg nem volt tiszta, ott visszakérdeztem, és angolul már vágtam, miről vakerál. Évente 40 autót raknak itt össze, mindent kézzel csinálnak, és bitang sok lóvét leakasztanak. Egy veterán autó két év alatt bújik új köntösbe, az új modellek alapból szénszálas kasznival készülnek, egyes modellek teljesen fantázia szült részeket kapnak. Lenyűgöző volt a családias légkörben zajló varázslat. Inkább volt ez bekukkantás egy steril műtőbe, mint egy olajfoltos gépsorra. Tisztaság, precizitás, semmi kapkodás. 60 ember ügyködik azon, hogy újabb és újabb autócsodák szülessenek. Nagyon élveztem tehát az idegenvezetést, kár hogy nem zárulhatott az esemény egy már kész RUF utasterében, esetleg a volán mögött ülve. Mit nem adtam volna egy körért két falu között... No de nem vagyok telhetetlen, így is örülök, hogy nem szúrták ki a szemem azzal a pár modellel, ami az ügyféltérben volt látható, hanem betekinthettem a gyártási folyamatba, és a félkész, vagy épp nulláról induló autók közt lépkedhettem.
Még egy jó pont a délutánnak, hogy Mindelheimbe visszaérve találtunk Anyummal egy netezésre alkalmas helyet -egy könyvesboltot-, s innen e-mailezhettem egyet. Délután még egy svájci sörrel a pocakban kiporszívóztam a lakásomat, akarom mondani a kocsit. Pakolásztam, tettem-vettem, készültem az újabb maratoni élménygyűjtésre, holnap ugyanis megköszönjük Juci néninek a szíves vendéglátást, a finom étkeket, és lelépünk. Egy nagy, száz perces kocogással zártam a napot, háromszor körbefutva Mindelheimet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése