Alföldi kétkerekes - 1.rész

Bringára fel, nyeregre a feneket! Zselés professzionalizmus a hátsónak, kikapcsolódás az elmének, fejlődés az erőnlétnek, lifetime élmény az emlékek nagykönyvébe. Magyarán egy többszázas kilométer adag pár napra összerakva, hogy jó legyen. 231 km, Tisza-menti alföldi táj. Szintemelkedés nulla, egysebis bringámon mindez nem lehet véletlen. Alpesi bringatúrát akkor fogok tervezni, majd ha megint egy monti váz lesz a két pedál közöttk. Addig élvezem a sík örömöket.

Timusom ellátogat bratyójához Londonba, én meg lefosom a melót és szabadságolom magam. Ennek megfelelően hajnali négykor már a csipánkat vakarjuk Anyumnál, és gyalogszerrel vágunk neki Kökinek, hogy elérjük egyikét az első reptéri buszoknak. Sajnos nem sok idő jut Ferihegyen a búcsúzkodásra, hamar eljő a check in ideje, és én már csak integető és távolodó Timust látok. Puszi-szórás, szurkolás a zökkenőmentes repüléshez, de már Anyum felé tartok a felpakolt bringámhoz, hogy belevágjak az eltervezett kalandba.

Szép az élet, és Anyum erkélyéről látni a Ferihegyről felszálló gépeket, és még távcső is akad a háztartásban, így nem vagyok rest Timusom repcsijét kukkerrel nyomon követni, míg el nem tűnik a látóhatáron. Egy sós rántotta, egy csésze kávé, és indulás a bringatúrára!

Kisvártatva egy hétköznap délelőtti személyvonat utolsó vagonjában találom magam, bringaszállító utastérben egymagam robogok a hosszúnak tűnő úton. Számomra új vonalon közlekedek, bambulom a suhanó fák mögött megmutatkozó síkvidéket. Szolnokig volt vaskerekem, Szolnoktól küllők által feszített fémkörre cuppantott gumiabroncs éri az útburkolatot.

Első pozitív élményem, hogy Szolnok City igen biciklisbarát város lett azóta, hogy Timusom ide járt fősulira. A vasútállomástól minden irányba frankó bringautak, autósoktól elszeparált megoldások. Jobb is a békesség, így senki nem zavarja a másikat. Beugrottam négy-öt gyúgyszertárba, hogy allergiámra gyógyírt találjak a bevált medícina révén, de sehol nem volt készleten a cucc, így hát bíztam benne, hogy nem jön elő a szántóföldek közelében az orrfolyós-könnyezős énem (végül így is lett).

Mintha zsinóron húztak volna a Tisza-partig, olyan könnyen találtam meg a Google cimbora által megtervezett útvonalamat. Véletlenül még a Főtérre is kilyukadtam, ami igen kellemes emlékeket idézett fel bennem. Tudvalevő nekem Szolnok cityről mindig a lazulás, ejtőzés, édes semmittevés jut eszembe. Mert amikor Timus a fősuli padjait koptatta emitt, én sokszor vártam Őt hogy kijöjjön az iskolából, s karjaimba fusson, majd kocsiba pattanva haladjunk vissza az ország közepe felé. Szóval én Szolnokon sokat sétáltam, bicikliztem, szívtam a friss őszi levegőt, gyönyörködtem a Tisza-partban, napoztam parkokban, voltam uszodában és strandon, míg a tanítási idő zajlott.

A Főtérről a Rozáriumot néztem meg, a hazánkban őshonos rózsafajtákból kialakított gyönyörű lugast. Hétköznap délelőtt, imádlak! Csak mókásan tereferélő nyugdíjasok kóricálnak mindenütt, és a felnövendő generáció ovis tagjaiból álló kis csoportoktól zsibongó a város. A nénik közvetlenek, és hamar megállapítjuk, hogy bitang jó illat van itt a rózsakertben. Az ovisok meg vicces megjegyzéseket tesznek a vigyázóikra és egymásra, a gyerekszáj ezúttal is mosolyt csal arcomra. Ezen egyszerű élményekkel tekerek tovább, kifelé a városból, a Tisza mentén, dél felé. Szegedig kell eljutnom holnap délutánig, így hát a nézelődést felváltja egy jó tempó. Mókázok menet közben több ízben az akciókamerámmal, hogy audiovizuálisan dokumentáljam a túrát, de hopp megnyalja a betont jáááj kopp gurul pörög hol áll meg? Satu, visszafordulás, összeszedem a darabokat, aggódok, most mi lesz? Aztán oly könnyen visszapattannak a leesett részek a helyükre, és még a felvételek is megmaradnak, na mondom ez aztán a minőségi darab (SJcam 4000). Tanulva az esetből, az új kameraállásokat óvatosabban kivitelezem ettől a pillanattól kezdve.

Elhaladok a Szolnoki Repülőmúzeum mellett, mely találóan a RepTár nevet viseli. Be is megyek majdnem, csak épp kétszer 50 fős tini csapat áll a sorban, vááá itt osztálykirándulás szag van, tipli tova!

Tekerek, tekerek, egyszer csak köddé válik a bicikliút, és egy igen forgalmas autós úttá válik. Na de hopp, balra elkanyarodik egy bringaút jellegű út, mely ugyan nem a tervezett nyomvonalon halad, de elnézek egy darabig, merre visz. Mily szerencse: miután áthaladok a Tisza felett eme gyorsforgalmi út melletti járdán, találok egy földutat a Tisza mentén, mely a gát. Na mondom mekkora király, ez már irányba teszi haladtamat. El is indulok rajta, és kezdetét veszi a kalandozás. A tegnapi eső fantasztikusan tapadóssá tette az agyagos földet, és a keskeny abroncs a bringán igen hamar magára hordja az agyagot, mint rendkívül hatékonyan prezentáltam az első 500 méteren. Bazeg. Sebaj, nem állok le egy pillanatra sem, mert míg van lendületem, meg bedurrantott vádlim, én tekerek a gáton, mit nekem a kerékről felrepülő agyag darabok. Bokától homlokig kapom a föld darabokat, föld ízű rágógumit is csámcsoghatnék, de ép ésszel és csukott szájjal hajtom a drótszamarat. Negyed órán belül kezdem felértékelni a betonút alapvető tulajdonságait. Már-már vágyakozva keresem a töltés melletti első települést, de a lágyan kanyargó földút és az azt övező erdősáv nem engedi láttatni a civilizáció nyomait. A táj amin haladok amúgy igen szép, csicsereg sok madár, mindenhol zöld zöld és zöld, jobb oldalt fás terület és a Tisza, bal oldalt szántóföldek és messzi látóhatár. Vannak szárazabb részek, ahol szinte hasítok az agyagjárómmal. Kezdek túllendülni a nyavalyán, hogy nekem beton úton kell mennem. De biztos ami biztos, vissza kéne vergődni valahogy a Tisza másik oldalára, hogy megnézhessem Ica kolléganőm szülőfaluját, Tószeget.

Hohó, egy mezőgazdasági telep mellé érek, csirkék és disznók szaladgálnak, melósok trécselnek egy kunyhó mellett, iszonyat nagy egyeztetés zajlik egy halaszthatatlan ügyben, hogy szódával egy tisztán legyen kimérve az ital. Meginterjúvolom a helyi kemény magot, hogy melyik út viszen át engem a Tiszán túlra? Van itt fejvakarás, homlok ráncolás, egy pár egyértelmű nonverbális jel, hogy ez nem lesz egyszerű. Van, aki halkan felkuncog. Majd hívják a nagyot tudó Józsit, aki csak kiüvölt az egyik házból, hogy nabazmeg az meg hogy is van. Tanakodnak a helyiek, végül 51%-os többségi szavazat alapján veszek egy 180 fokos fordulatot, és megkeresem a bekötő utat, amit idefele láttam is, de nem mertem rajta elindulni, keskenysége és állapota végett. Ha a 49%-os kisebbségre hallgatok, akkor megyek tovább a töltésen, beragadok a trutyiba, és csak komppal tudok visszavergődni a Tisza túlsó partjára. Szóval visszafordultam, és két perc alatt elértem a bekötőútra, mely szerencsére méterről méterre szélesebb és jobb minőségű lett, végül beértem Rákóczifalva központjába. Tehát ahol a kocsma van, a kisbót, és a buszmegálló. Nem is húztam tovább az ebédidőt, leültem egy árnyékos padra egy rögtönzött park közepén, körben muskátlik és béke, és toltam arcba a "hamuba sült pogácsát". Szemléltem a helyieket, a nyugodt tempót, a vidéki feelinget, jól esett ücsörögni, és tudni hogy most már tuti az irány. A nagy izgalomra való tekintettel betértem a kisbótba feltölteni a készleteimet, és utána tova haladtam a pénztáros hölgy által javasolt útvonalon. Irány Martfű!

Ez egyet jelent azzal, hogy Ica szülőfaluját ki kell hagynom a túrából. Pedig szerves része lett volna az a megálló az első napomnak. A helyzet adott, marad az újratervezés, mint ahogy azt egy jó autós navigációtól megszokhattuk.

Meglepően jó minőségű kerékpárúton tudok haladni, a főúttal párhuzamosan. Két sávos, a fák gyökerei nem tették még puklissá, tiszta sztráda. Amerre csak járok, szántóföldek és szép tájak. Nyugalom, kellemes meleg idő, de nem az eszeveszett kánikula. A menetszél pont kellemes hőérzetet biztosít. Martfűre beérve megpihenek egy parkban, ahol kis tavacska, érdekes emlékmű, és modern templom szemrevételezését követően tekerek tovább Tiszaföldvár felé. Hosszú út áll még előttem, hála a kis malőrömnek a töltésen.

Egyszer csak látom a két település közti úton, hogy jobbra ki van táblázva hogy komp, és működő komp, és pont üzemidőben vagyok, és csak 800 méter, na mondom akkor ez lehetett az a komp, amiről bájcsevegtek az agyagos gát melletti népek. Hát itten van! Elém hányta a sors, így kompozok egyet, visszajutok a Tisza számomra megfelelő oldalára. Ilyet én még nem éltem, hogy ez milyen egy egyszerű és praktikus komp. Ránézésre egy avétos fa tákolmány, de mivel 20 tonnát elbír, így biztos van benne anyag. Nem volt tömeg: a révész bácsi, én, meg a bringám voltunk a fedélzeten. Horgász sztorikat hallgattam, és hogy mennyire nincs itt forgalom. És nicsak, ott mekkora hal ugrott ki a vízből, hát nem láttam? Háttal nem. Sebaj, cserébe rácsodálkoztam a módira, ahogy a komp egyik partról a másikra sodródik egy kábel, két csiga, és a folyó sodrása révén. Lassú, de öko megoldás. Tetszik! A túlparton elbúcsúztam a bácsitól, kezébe nyomtam a viteldíjat, és beszélgetni kezdtem a túlpartiakkal. Nagyon tukmálni akartak rám először sört, majd pálinkát, majd már füvet is a pickup platójáról, valamit vegyek már, legyen már meg a napi bevétel. Végül már az ásványvíz is portéka lett, de mindenre nemet mondtam, jobbnak láttam távozni. A tukmálás közben azért volt értelmes beszélgetés is, ők meséltek nekem az itteni életről, én meg hogy mit csinálok a fővárosban.

Most, hogy újfent a Duna-Tisza közén tekerek, és jól elszaladt az idő, elég erős tempót kell hogy felvegyek. Tiszajenő számomra csak suhanó kertesházakból áll, Tiszakécskéig hajtok mint malac, és muszáj megállni egy fagyira. A cukrászda pultjában azonban rám kacsint egy soklapos bazinagy krémes, úgyhogy a fagyit elnapolom, és tolom a süteményt. Jó utat kíván a cukrászdában a pultos és a tulaj, és haladok felspannolva, még erősebb tempóban Lakitelek irányába. Tiszaalpáron is megállok egy picit nézelődni, de itt már igen sietősre kell venni a figurát, mert a távolban mind sötétebb fellegek gyűlnek, a nap is egyre lejjebb kúszik a horizont irányába. Itt csak arra jut idő, hogy bevéssem emlékezetembe azokat az itteni cuki dolgokat, amikért érdemes lesz ide visszajönni.

Csongrádnak tartok, ott vár rám a szállás. Az esőfelhők még kellő távolságra tőlem, így az aggódás helyett inkább gyönyörködöm bennük. Nekem akkor tetszik a legjobban a vidék, amikor eső előtti állapot van, és az aktuális helyen ahol vagyok, még nem esik, csak odébb messze. Ilyenkor olyan szépek a fények, és a levegő is más kicsit, ez a kedvencem. Tolok még egy megállónyi pihit, energiaszeletet majszolok, de inkább azért mert csokis, és nem azért mert van benne sok kalória. Elfáradóban vagyok, az utolsó pár kilométer már nem hiányzik. A délelőtti "apró" kitérővel túlteljesítettem a napi tervezett távot. A Csongrád táblához érve megnyugszom, hogy még maradt egy kis tartalék, és mindjárt célba érek. A Zöldkert Panzióba foglaltam magamnak szállást, és nagyon fasza helyet sikerült választani. Közvetlenül a csongrádi gyógyfürdő mellett van a szállás, egyszerű és nagyszerű a szoba, az ablakból rálátni a strandra. A recis sráctól (aki egy személyben a pincér is volt) megkaptam a szoba kulcsot, és a lehetőséget egy villás reggelire, amire azonnal igent mondtam. Még egy gyors bevásárlás belefért a délutánomba, szert tettem fincsi vacsira való dolgokra, köztük Anni Panni tehéntúróra. Aztán egyrészt elkezdett cseperészni az eső, másrészt hulla fáradt lettem, úgyhogy még világosban, este nyolc után nem sokkal bedobtam a szunyát, erre a nagyon jó kis napra.

Fotók a túráról

Kirándulás: A Budai hegységben (Alsó-Zsíros-hegy, Nagy-Szénás)

Felkerekedés bkv bérlettel felvértezve egy jó nagy kimoccanásra! Ez volt a mottóm akkor, amikor az előrejelzéseknek megfelelően fos időjárás ellenére nekivágtam a hat munkanapos hét után a vasárnapom megszépítésének. Mindegy volt, hogy dagonyázok a sárban, vagy sem, ki kellett mozdulnom a természetbe az irodai munkából, és a város porából.
Izgatottan ébredtem reggel hétkor, vártam a friss levegőt, a hegyeket, és az egyedüllétet. Vagyis inkább az emberektől való távollétet, hisz az ember sosincs egyedül, ha a természetet járja.
Összepakoltam a bekészített dolgokat. Hátizsákomba raktam élelmet, vizet, napszemüveget és esernyőt, egy iránytűt, és még pár hasznos holmit. Oldaltáskámba pedig tükörreflexes fényképezőgépem rejtettem, ezúttal teleobjektívvel szerelve. Okostelefonom szigorúan lebutítva, internettől mentesre kapcsolva, és indulhat is a móka!

Vasárnap reggel fél nyolckor még épphogy ébredezett a város, az éjszakából érkező fáradt tinédzserek, és a korán kelő idősek töltötték fel egyharmadig a jószerivel üres járatokat. Egy óra alatt eljutottam túrám kiindulópontjához, mely a Hűvösvölgyből Solymárra közlekedő busz végállomása volt. Igazából Pilisszentivánra kellett volna eljutnom, de nem akartam volánbuszt igénybe venni a mai napon, szerettem volna kizárólag bkv-val és saját erőből megtenni a távot. Szeretem az olyan napokat, amikor nulla Ft-ot költök el, és ez a mai is ilyennek ígérkezett. Jól érezni magam, kikapcsolódni olyan módon, amit a természet felkínál, és mindenki számára elérhető, ezt szeretem. Sokan nem fedezik fel a környezetüket, mert épp nem olyan beállítottságúak, vagy nem akarnak rá időt szánni, de én szeretek bóklászni. Az esetek nagy részében társasággal teszem ezt, de a mai azon ritka esetek egyike, amikor egymagam vagyok. Egymagam terveztem el, egymagam csinálom végig. Olykor szükségem van ilyenre is.

A túrám hossza 20 km volt, és hat órát vett igénybe, de nagyon sok fotószünettel, és tájbambulással tarkítva telt ennyi időbe. No meg persze falatoztam is a libatöpörtyűből, meg a hozzá bekészített lilahagymából, egy pofás pihenőhelyen. Meg volt nassolás, pisi szünetek, meg mindenféle meg-megállás, hogy elmélyedjek hol az erdő csendjében, hol a szélfútta hegygerinc nyújtotta panorámában.

Egy kis száraz anyag: a Budai-hegység legszebb kilátást nyújtó hegyei a Nagy-Szénás  és az Alsó-Zsíros-hegy. Pilisszentiván és Nagykovácsi között találjuk a Budai-hegység két méltán népszerű hegyét, az alpesi jellegű,  fenyvessel borított, meredek, sziklás hegyoldalú Alsó-Zsíros-hegyet (424 m), és az Európa Diplomás, fokozottan védett, kopár és kerek kúpokból álló Nagy-Szénást (550 m).

Ha autóval lettem volna, túrám kiindulópontja Pilisszentiván, Jóreménység utca  lett volna. Ennek a vége felé a jobbra tartó ipszilon ágon (zsákutca tábla) lehetett volna parkolni. De most Solymárról jöttem gyalog, ameddig a busz elhozott, ehh. Az eső még csepergett fél óra hosszat, így jó hogy hoztam magammal esernyőt. Pilisszentivánig megálltam egy helyi jelentőségű bányászati emlékhelynél, érdekeseket olvastam a felállított táblákon, továbbá kiszúrtam egy fasza csárdát is, ahol legközelebb, ha társasággal jövök, a túra végén jóízűt lehet falatozni (Csali Csárda).

Szóval Jóreménység utca, meg ami annak a végén vár, a sárga jelzés. Erdő, szűk ösvény, fejem fölött alagútszerűséget képező ágak. A reggelnek köszönhetően még fel nem szállt köd ijesztővé tette a helyet, főleg hogy az utolsóként magam mögött hagyott házakat őrző ebek még fontoskodva fel-felugattak. Egy kis aszfaltút jött, a köd felszállt, majd nemsokára egy sorompónál betértem az erdőbe a jelzést követve, és pár méter után egy vadkerítést értem el, amin egy forgókapun tudtam átkelni. Egy-két perc alatt elértem egy tájékoztató táblához, ahol jobbra ágazik le a piros jelzés, ezen fogok majd visszajönni, most egyenesen a sárga jelzésű úton maradva kezdem meg kapaszkodásomat a Zsíros-hegyre.
Szűk félóra menetelés alatt fel is érünk az Antal (Antónia)-árok tetejére az először enyhén, majd a végén egyre jobban meredekebbé váló ösvényen.
A táblával jelzett kereszteződésnél balra fordulunk a Zsíroshegyi út aszfaltcsíkjára, amelyet a kék , a sárga és a zöld jelzés is jelez. Az erdő és Nagykovácsi szélső házai között gyalogolva 5 perc múlva balra egy erdőnyiladékba érdemes egy kis kitérőt tennünk az egykori bányász emlékműhöz, amelyet egy hajdani csillesor jelképez, az emlékmű táblája az olvashatatlanságig van rongálva sajnos.

Az aszfaltos utat egy jobb kanyarnál balra egy sorompóval lezárt erdei útra cseréljük, mindhárom jelzésünk ezt követi, majd 3 perc múlva kiérünk egy nagy tisztásra, ahol a hajdanvolt Zsíroshegyi turistaház állt. A ház romos falmaradványait ma már alig lehet látni a benőtt növényzettől.
 A tisztásról balra megyünk tovább a kék háromszög jelzésű ösvényen, amely nemsokára kivezet az Alsó-Zsíros-hegy csúcsára (424 m). Az észak felé meredeken leszakadó sziklás hegyoromról káprázatos kilátás nyílik a Pilisre, a Kevélyekre. Az egész környezet a fenséges fenyvessel, a hatalmas sziklafalakkal és a kopár sziklaorommal párját ritkító látvány.
Miután kigyönyörködtük magunkat, visszatérünk a tisztásra, majd a már ismert útvonalon a Zsíroshegyi úton található nagy útjelző tábláig, ahol az Országos Kék Túra vonalát követve jobbra bemegyünk az erdőbe. Pár méterre jobbra találjuk a Nagy-Szénási tanösvény egyik szépen karbantartott állomását pihenővel és tájékoztató táblákkal. Itt már az Európa Diplomás fokozottan védett területen járunk.

Tovább haladva a kényelmes erdei úton balra elhagyva egy adótornyot, egy sorompóhoz érünk, majd a széles, köves úton megkezdjük lassú emelkedésünket a Nagy-Szénás csúcsa felé. Az egyre szűkülő kék jelzésú ösvény egy nagy bal kanyar után kibukkan egy kis tisztásra, ahol régen ugyancsak egy turistaház állott, ma már csak néhány falmaradvány jelzi a szebb napokat látott létesítmény helyét. A rétről a hozzánk csatlakozott piros jelzéssel együtt indulunk tovább a Nagy-Szénás (550 m) jellegzetes, kopár kúpjai felé.

A piros jelzés balra letér, mi a kék jelzésen maradva kapaszkodunk fel a füves hegyháton, fák hiányában a jelzést néhol a földből kiálló sziklákon találjuk, de toronyiránt is megközelíthetjük a Nagy-Szénás jól kivehető, jellegzetes csúcsát.

A Nagy-Szénás (550 m) egyedülálló Magyarországon, az elképesztő körpanoráma mellett, a hatalmas, kerek, füves kúpok, mint valami óriásbálna, terpeszkednek magasan a lakott részek fölött. Mintha egy rég alvó vulkán fűvel benőtt kráterében járnánk, nem véletlenül népszerű a hegy a túrázók, sportolók, kutyasétáltatók között.

Nehezen tudunk elszakadni a fantasztikus helytől, de folytassuk utunkat a jól követhető kitaposott ösvényen délnyugati irányban. A jelzéseket keressük a földön, sziklákra festve. A kúpról leérve először jobbra, majd élesen balra tér kék jelzésünk. egy kis erdős szakasz után, szintben maradva ismét kiérünk egy elragadó nyitott, kopár részre, a Kutya-hegy nyergébe. A virágos réten sétálva előttünk a Kutya-hegy (559 m), a Budai-hegység legmagasabb csúcsa (holtversenyben a Nagy-Kopasszal).

A hegycsúcsig nem megyünk már el, a tisztás végén egy hatalmas, méltóságteljes fenyőfánál a kék jelzés jobbra kanyarodik le egy erdészeti útra, amelyen közepes lejtőn lefelé 10 perc múlva egy kereszteződéshez érünk, ahol jobbra kanyarodunk, maradva a kék jelzésen, majd ugyancsak 10 perc séta után egy újabb elágazásnál a kék keresztet válasszuk, megválva a balra letérő Országos Kék Túrától.

A kék kereszt jelzésű ösvényen a Hosszú-árok mellett gyalogolva bő fél óra alatt elérünk a már ismert kereszteződéshez, ahol a védett területet jelző tábla van, és csatlakozva a sárga jelzéshez balra fordulva jutunk a jól ismert forgókapuhoz, amin át visszatérünk kiindulási pontunkhoz.

Visszafele sétálva a Pilisszentiván és Solymár közti főúton felhívtam a Menyasszonyom, hogy mikor ér fel Pestre, és megkoronázván a csodálatos kirándulást, találkoztam vele, beültünk egy Frei Caféba, és fülig szarosan, széltől kifújt orcával beszélgettünk, közben ízlésesen kortyolgattuk a finom kávé különlegességeket. Na ilyen egy király nap!

Felhasznált irodalom, melyért külön köszönet:
http://kirandulastippek.hu/budapest-kornyeke/nagy-szenas-zsiros-hegy

BUD - Bringával a Liszt Ferenc Repülőtér körül

Húsvét vasárnapján nyeregbe pattantam, és elindultam a Liszt Ferenc Repülőtér felé, hogy lencsevégre kapjam a nem rég beújított tükörreflexes fényképezőgépemmel a fel-és leszálló repcsiket.

 

Nagyon szép, helyenként vadregényes tájakon haladtam. A repteret körbevevő magas, zöld kerítés nem állhat útjába a teleobjektíves fényképezésnek, mert minden messzi tárgy gond nélkül fényképezhető a kerítésen keresztül is.

Az ember figyelmét először a békésen legelésző juhok kötik le, majd az elhagyatott agrártelep után hajtóművek zaja töri meg a csendet. Már szemügyre is vehető az épp felszálló repülőgép! Utunkat tovább folytatva girbegurba földúton találjuk magunkat, és mind újabb objektumokra lehetünk figyelmesek: radar, irányítótorony, gömb alakú épület, stb.
 

A fő leszállópálya mellett vezet utunk, és nem kell sokat várni egy-egy repcsi landolására. Kutyasétáltatók, cross motorosok, bringások olykor felbukkannak, és baráti biccentéssel jelezzük egymásnak, hogy ez már nem az urbanizált része Budapestnek, és mindenki lazítani jár erre a vidékre.

A már-már végtelennek tűnő leszállópálya után egy finom jobbra tartással elérünk arra a pontra, ahol pont a fejünk fölött húznak el a repülőgépek, és eleinte vészesen közelinek tűnnek ezek az elhaladások. Itt a legjobb az élmény!

Innen egy kispatak segíti utunkat. Csak ezt kell követni, és előbb utóbb, földúton, híd alatt, eljutunk Vecsésre, innen pedig műúton tudunk visszatekerni Budapestre. A megfáradt utazók a Market Central Ferihegy megannyi étterme közül választhatnak.

Útvonal: Az Újhegyi lakótelepet a Sportliget irányába hagyjuk el,  és az Újköztemetőtől délre levő Álmos utcát vegyük célba. Ezen végigtekerve (idő közben Frangepán utca lesz), majd az utca végén balra fordulva a Bélatelepi úton tekerjünk végig, s az utca végén jobbra fordulva már meg is tekinthetőek a fel-és leszálló fapados járatok. Ha nem érjük be ennyivel, akkor ne jobbra, hanem balra forduljunk a Bélatelepi utca végén, és az első lehetőségnél (Felsőbabádi utca) forduljunk jobbra. Itt földút vezet végig a reptér széle mellett. Jó hosszan! :) A reptér vonalát követve elérkezünk majd egy pontra, ahol szembe találjuk magunkat a leszálló repülőgépekkel, itt a legjobb az élmény! A repcsik pont a fejünk fölött húznak el, miközben igyekeznek célba venni a leszállópályát. Követve a reptér szélét, délnek fordulva kövessük a kis patakot (Maglódi 17.csatorna), ennek mentén eljutunk a 4-es útig, az út alatt át tudunk kelni a forgalmas szakaszon, majd tovább a földúton. Lassacskán eljutunk Vecsésre. A Mátyás utcán haladjunk Pest irányába, majd a temetőnél balra, és a főúton jobbra. Itt már kerékpárút vezet be minket Budapestre, és végig tudunk menni bringaúton a Ferihegyi repülőtérre vezető úton. Kereken 30 km a táv.

Kirándulás: János-hegyi Erzsébet-kilátótól a Nagy-Hárs-hegyi kilátóig

Nem szerettem volna autóba ülni, vagy sokat utazni egy szép erdei sétához, ezért úgy döntöttem, Budapest határain belül csillapítom kirándulási étvágyam. Jól döntöttem, nagyon szép látványban volt részem.
Bringával fél óra alatt a fogaskerekű alsó végállomásánál voltam (Városmajor), könnyed tempóban haladtam, nézelődtem mint Hello Tourist. A Margit-hídon átkelve gyönyörködtem a Dunában, a Parlamentben és a Margitszigetben. Pestről Budára érve éreztem a síkság végét, és a dimbek-dombok közti haladás jobban igénybe vette nem túl rózsás erőnlétem. Bárhogy is, a fogaskerekűig érve sehogy nem sikerült kimelegednem, így jól esett a hideg menetszélből a fogaskerekű zárt utasterébe érni, ahol kellemes idő volt, hála az ablakokon át besütő napfénynek. Bő negyed óra alatt a felső végállomásra (Széchenyi-hegy, Gyermekvasút) zötykölődtem a piros vassal. Kiszedtem a bringámat a fogaskerekűből, és eltekertem a kisvasútig, majd a sínpár melletti úton a Normafáig. Finom rétesillat csapta meg orrom, és ha hátizsákomban nem hozok finomságokat, biztos megállok falatozni egyet. Erős voltam, és még csak nem is lassítottam bringámmal az illatok mellett, mentem tovább egészen a Libegőig, ahol lelakatoltam a bringámat egy oszlophoz, és gyalogszerrel folytattam utam.
Felbaktattam az Erzsébet-kilátóig. A szép napos időben egész messze el lehetett látni, csak a hideg szél nem engedte, hogy sokáig bambuljak a tájba. Lejöttem vissza a Libegőhöz, és elindultam a játszótér melletti piros jelzésen, enyhén lejtős úton. Másfél kilométer múlva frankón jelzett nyilas tábláknál a Szépjuhászné tábla irányába mentem, mely már a sárga jelzés. Mentem az erdőben, egyre kevesebb ember jött szembe, élveztem hogy körbeölel a természet. Neszeltem az erdő zajait, meg-megállva, hátha meglátom a csicsergés vagy a levélzörgés apró okozóit. Kismadarakat láttam, egyéb erdei állatkákat nem, de sejtettem hogy ezen a frekventált útvonalon nem is lesz hozzájuk szerencsém. A sárga jelzés kitartóan kanyargott, enyhe emelkedőkkel és lejtőkkel. A kisvasút pályáját is kereszteztem, és pont jött egy szerelvény amikor elhaladtam arra, volt is nagy integetés a vonaton ülőknek. Az erdőben így kora ősszel még alig-alig voltak sárga levelek, főként a zöld volt az úr, a napfény néhol beszűrődött az ágak között, igazán csodás időpontot választottam ehhez a kiránduláshoz. Aztán fogyott az erdő, erősödtek a közlekedési zajok, nem volt kérdés hogy egy főúthoz érek, a 22-es busz vonalát kereszteztem. De átmenve a zebrán, tovább haladva a sárga jelzésen, keresztezve a kisvasút pályáját, erős kaptatót követően elértem a Hárs-hegyi kilátóhoz. Innen is csodás panoráma nyílt a környékre! Az Erzsébet-kilátóból nem látható terület is láthatóvá vált, így egyáltalán nem volt kár eljönni ide.
Kinézelődés után lejöttem a kilátóból, 1 óra 15 perc alatt visszamentem a sárga, majd a piros jelzésen a bringámhoz, és a Libegőtől lefelé vezető műúton nem sokat fékezve 30-40 km/h-val negyed óra alatt lent voltam a főútnál, onnan további pedálozásmentes szakaszon 40-50 km/h-val leértem a Városmajorig, és fél órán belül otthon voltam. Jó volt ilyen irdatlan nagy sebességgel száguldani az erdei séta után, igazi felüdülés volt ez a kirándulás minden tekintetben!

Európai kóborlás 60.nap - Hazatérés

Mekkora egy állat vagyok... Fogtam a kocsit, telis tele pakoltam, és elindultam a világba! Hatvan nappal ezelőtt érzékeny búcsút véve Szerelmemtől elkezdtem barangolásomat Európában. Csodás helyeken jártam, teljesült több nagy álmom. A Maslow-piramis önmegvalósítás fokán érezhettem magam. Minimál költségvetéssel, autóban alvással, bolti kaján sínylődve, de fantasztikus élmény volt az elsőtől az utolsó napig minden perc. Így utólag, mert adott pillanatokban bizony voltak kritikus pontok, volt olyan is, amikor majdnem visszafordultam, mert az én szívem sincs kőből.
Más ember lettem, az élet bizonyos területein megerősödtem. Amíg élek, emlékezni fogok ezen időszakra, hogy nagy kalap bátorsággal nekivágtam tökmagam álmaim valóra váltásának. Sikerült! Minden eltervezett dolgot láttam, és sokkal, de sokkal többet is. Sok dolgot kaptam, sok dolgot adtam.
Az élet kifürkészhetetlen, a sors nagyon furcsa helyzetekbe sodort, napról napra. Szerencsém sok volt esetben, de az életfelfogásom is nagyban hozzájárulhatott ehhez. Minden kalandom megismételhetetlen a véletlenek sorozata által, amik csak ott és akkor voltak jelen. Visszaolvasva egyes bejegyzéseimet magam sem hiszem el, hogy mindez velem történt, és hogy ez megtörténhetett, így, ilyen formában. Mindenkit arra bátorítok, hogyha pihenni, nyaralni, vagy kalandozni megy, felejtse el a szervezett utakat, és vágjon bele, ahogy ő maga képes rá. Nincs is annál jobb, mint amikor az ember maga van, és nincs körülötte a szervezett, behatárolt környezet. Az ember ekkor megmérettetik, és a bejárt helyeket is oly módon láthatja, ahogy ő maga akarja, és nem úgy, ahogy egy utazásszervező fejéből kipattant.
Ezernyi szép dolgot láttam, és talán kellett ez a sok látnivaló és felismerés ahhoz, hogy rájöjjek, az életben a legfontosabbak az emberi kapcsolatok. A szeretet, a barátság, de főként a szeretet. És talán mindenkinek kellene egy ilyen utazás egyedül, hogy csak önmaga legyen, és rájöjjön dolgokra, hogy utána visszatérhessen azokhoz az emberekhez, akik igazán fontosak számára. Kellene mindenkinek ez az élettapasztalat ahhoz, hogy az életet más, egy jobb, szebb színben lássa


Európai kóborlás összes videó

Európai kóborlás 59.nap - Andere Seite für Wien

Konkrét akciótervvel készültem neki az utazásom elejétől számított 59.napon, hogy Bécsnek azon területeit is megnézzem, amiket az első napon kihagytam. Hundertwasser-féle szemétégető, Gasometer City, Belvedere palota, ezek szerepeltek a bakancslistámon. Bringámmal hasítottam keresztül a városon, a bringabarát bécsi úthálózatot teljes mértékben kihasználva. Reggel nyolctól délután ötig lófráltam a városban, nagyon ráérős tempóban haladtam. Így is hulla és farkas keverékeként értem vissza a kocsihoz. De! A városnézés sokkal jobban sikerült, mint az első napon. Nem mentem rossz irányba egy percig sem, mindent megnéztem, amit szerettem volna, és még jókat is zabáltam egy-egy padon megpihenve.
A Schönbrunni Kastély mellől indulván elmentem az U6 vonaláig, ennek mentén végigmenve megreggeliztem egy mekiben, mely a vasút alatt volt. Megnéztem a Hundertwasser által tervezett fantörpikus szemétégetőt, itt szóba elegyedtem egy idősebb emberkével, akinek nagyon megtetszett a kamerája, amivel filmezett, arról érdeklődtem. Elmentem a csúcsmodern irodaépületek negyedébe, ahol csupa üveg minden toronyház. Innen a Kaiserwassert néztem meg, mely egy tavacska a toronyházak tövében, s jelenleg egy szabadstranddá alakult a jó időre való tekintettel. Mexikoplatz, Prater, belvárosi Hundertwasserhaus, Kunsthaus, Belvedere palota, ezeket mind-mind megnéztem. A Gasometert sajnálatos módon nem tudtam megközelíteni, mert hatalmas területen építkezés folyt, le volt zárva az egész terület.
A nap során segítettem pár párnak közös fényképet készíteni, amin mindketten rajta lehetnek (de jó nekik!), adtam 50 centet egy srácnak kajára, vásároltam piacon zöldséget és gyümölcsöt, napoztam sokat, találkoztam magyarokkal, és megint olyan helyekre jutottam el Bécsben, amiket még soha nem láttam, pedig voltam már itt négyszer. Tetszik ez a hely, nagyon pöpec!
Az esti hét órai dilemmám a következő volt: megvacsiztam, lepucoltam a bringát, rend (relatíve rend) volt a kocsiban, és öt órányi autózásra volt a kényelmes ágyikóm, Budapesten. Hogy miért öt óra? Mert nem óhajtottam venni osztrák-és magyar autópályamatricát ezen időszakra. A GPS által kidobott útvonalterv útba ejtette Pozsonyt, de ott is voltam már. Tanakodtam, hogy induljak-e, vagy ne, hogyha igen, akkor Pozsonyban nézzek szét, avagy ne, szóval amíg agyaltam, inkább elkezdtem blogot írni, és most itt tartok. :)

És ami végül lett: nem maradtam nyugton a sejhajomon, elindultam Bécsből. Szerencsésen elcsíptem egy boltot még zárás előtt, így nem haltam szomjan az utazás során. Bécset elhagyni fizetős autópálya nélkül hasonlóan kellemetlen, mint Prágából kiszabadulni: 50-es tempó egy órán keresztül. Viszont aztán lehet hasítani! Pozsony felé tartottam, már esteledett, amikorra odaértem. Csak átszáguldottam rajta, nem álltam meg várost nézni. Örömmel tapasztaltam, hogy pár évvel ezelőtthöz képest most már befejezték a vár restaurálását, és szép fehér színben pompázik a város legmagasabb pontján. Szép volt Pozsony a szürkületben, a kivilágított épületeivel, bár csak 100-as tempó mellett sasoltam.  Pozsony után a szlovákok néhol elfelejtettek útfelfestést tenni a vidéki főutakra, így volt hogy vakon mentem az úton. Ugyanis a fehér vezető vonalak nélkül elég cinkes vezetni sötétben, ha lehetőség nyílik rá, próbáljátok ki.
Mentem, mentem, sötét volt, nem lehetett túl jól haladni, aztán egyszer csak Komárnoba értem, aminek a másik oldala már Magyarország! Juppí, hazaértem! Átdzsengáztam a zöld hídon a Magyar oldalra, szembejövet a hídon egy amerikai veterán cabrio autóban sikítozó részeg csaje köszöntött, széttárt karokkal, persze nem csak engem, hanem az utánam jövőket is.

Magyarország, Hello! Olyan fura volt magyar rendszámokat látni, sok Suzukit, és fél füllel hallani a járókelők magyar szavát. Kerestem Komáromban egy nyugis útszélét, oszt toltam durmát, mert kivoltam, mint eb. Holnap reggel irány Budapest!

Európai kóborlás 58.nap - Weimar, Prága

Weimar kertvárosi részén sikerült egy jót aludni, reggel fél hatkor azonban már ébredeztem. Egy kora reggeli városnézés Weimarban, nem is rossz! Goethe és Schiller neve merült fel minden épületen, téren, kávézón, biztos tették itt az okosat a srácok anno. Ha valaki Budapesten autóba száll, hogy csak és kizárólag Weimarba jöjjön várost nézni, nem éri meg. Így útba ejtve azért elment a látvány. :) Ejj de finnyás lettem...
Weimarból reggel fél nyolckor elindultam, és Prágáig meg sem álltam. Illetve de, megálltam reggelizni és pihenni. Csehországba lépve fel kellett autózni egy 800 méter magas hegységre, így a tegnapi mélyföldelés után ma már fenyőerdők mellett hasítottam el. Felfelé anyáztam, hogy soha nem érek oda, lefelé meg ámultam a szép látványtól, amit a völgyekben lapuló települések, és távolba vesző rétek nyújtottak.
Délre értem Prágába. Az időjárásra ma egy rossz szavam nem lehet: utazás közben borult volt az ég, amint megérkeztem Prágába, kisütött a nap és jó idő lett. A tegnapi szivatás kompenzálva. A prágai parkolás álom, négy kilométerre a városközponttól még nem fizetős a dolog, és elég könnyen vadásztam egy külvárosi szabad helyet.
Leszereltem a kocsiról a bringát, és egy gyors GPS-ről papírra vezetett rögtönzött térképpel a zsebemben útnak indultam, hogy megnézzem a lelki szemeim előtt már sokszor bejárt Prágát. Ez a város olyan, mintha Budapest lenne egy párhuzamos univerzumban. A folyó, rajta a hidak, a régi épületek, a folyó egyik partján levő dombos park, ahonnét rálátni a városra (ez nálunk a Gellért hegy). Itt is vannak villamosok, szép épületek, terek, akárcsak Budapesten. Egy kis cseh sörrel igazítottam el a szájízemet, hogy ne legyen olyan pesti feelingem. Ezt egy folyóparti padon tettem meg, miután megnéztem a fél várost. A sört egy kisboltban vettem, itt szembesültem vele, hogy itt nem euró a divat, hanem cseh korona. A boltossal leshafteltem, hogy ne kelljen már pénzváltóba mennem, így megállapodtunk egy euróra kalkulált árban. Meg vagyok elégedve Prágával, nagyon szép, kellemesen bejárható területen fekszik, és adott egy kis otthoni érzést, mivel továbbra is kitartok amellett, hogy Budapest cseh kiadásban. Budapest szerintem szebb, de ez elfogultság.
Déltől este hatig elvoltam a városban, utána visszamentem a kocsihoz, és egy órán át tettem-vettem, majd elindultam utolsó külföldi állomásomra, Bécsbe.
Öt órányi autókázás este héttől éjfélig, nem volt egyszerű! Elkerültem a fizetős útszakaszokat, ezért tartott ily sokáig a 340 km-es útszakasz. A cseheket szidtam nagyon a fostos minőségű útjaik miatt. Az sem volt túl szívderítő, hogy Prágából eljőve egy órán át mehettem csak 50-nel, mert lakott települések sora állta utamat. Összeértek, egy pillanatnyi gyorsításra sem volt lehetőség. Kiérve az agglomerációból a gyatra útminőség szabott gátat a jó tempónak. Legutóbb Romániában láttam ilyen szar utakat. Nagy nehezen átértem Ausztriába, ekkor már korom sötét volt, és jojóztak a szemeim. Itt kezdetét vehette az éjszakai száguldozásom, átlag 100-110-zel a főutakon, szemem a fehér vonalakon, csőlátás, race feeling. Élveztem nagyon eme sebességmámort! Bécsbe érve éjfél is elmúlt már, a Schönbrunni Kastély melletti rég kiszemelt ingyenes parkolóba tartottam. Az egyik négysávos bekötőúton véletlenül rossz irányba kanyarodtam, letértem egy kamionos pihenőbe, ahol pár molett örömlány kínálta bájait, innen gyorsan elhúztam a vérbe, nem kell nekem ilyesmi móka, főleg ilyen furcsa lányoktól. Pár perc alatt megérkeztem végül a hőn áhított parkolóba, és dobtam olyan szunyát, amilyet kell.

Európai kóborlás 57.nap - Fietspad & Autobahn

A retkes eső egész nap esett, a napot nem is láttam, bőrig áztam, elküldtem mindenhová az időjárást. Viszont... szép helyeket láttam!

Reggel egyből Adelhoornba mentem, ott pedig Het Loo-t nézni, ami egy nemzeti múzeum, egy közepesen szép épülettel. Senki a közelben sem volt reggel nyolckor, amikorra odaértem, tehát még nyitva sem volt az ojjektum. A szemerkélő esőben elindultam a Het Loo melletti parkban sétálni egyet. Kiválasztottam a kék színű öt kilométeres útvonalat, erdőben jártam, olykor felbukkant egy kis patak, néha széles sétányon vitt az út, találtam egy apró tavacskát is, de aminek megörültem, hogy láttam legalább három tucat őzet. Az első agancsos példányról messziről azt hittem, hogy ide faragtak fából az erdőbe dísz gyanánt egy szarvasfejet. De mint kiderült, élt az az őz, nem faragvány volt, mert amint közeledtem felé, megmoccant. Álmából ébreszthettem fel a szarvast, mert csak pislogott kábán, nem moccant egy tapodtat sem. Tőlem három méterre trónolt, néztünk egymásra, hogy most mi legyen. Ő nyugiban feküdt egy fa alatt, én meg lassacskán előkotorásztam a kamerámat, és csendben megállapodtunk abban, hogy ő nem mozdul, én meg lefilmezem. Nagyon szép példány volt, hatalmas aganccsal. Körbenéztem, és a tisztás szélén levő fák alatt több őzike csoportot is felfedeztem, úgyhogy odébb mentem a szarvastól, hogy meglessem a többieket is. Hozzájuk már nem jutottam ilyen közel, mert mindig odébb és odébb szaladtak, de így is nagyon szépek voltak. Voltak kicsik is, kis piszkafa lábú Bambik. Az egész helyzet nagyon cool volt, én és a temérdek őz egy területen, az eső szemerkél, sehol egy emberi lény a közelben. Nagyon vadon! Nah ezzel túl is voltam a nap meghatározó élményén, soha nem felejtem el!

Het Loo-ból Rhedenbe indultam, innen szerettem volna bejutni a Veluwezoom nemzeti parkba. Ezt a holland megnéznivalót terveztem magamnak utoljára, innen már csak hazafelé vezet majd utam. A nemzeti park nem tetszett annyira, mint a tegnapiak, meg az azelőtti. Tévedtem tegnap, amikor azt hittem, hogy Hollandia egyetlen dombságán jártam, mert ez a hely is dimbes-dombos volt. Megint a lila virág színezte a tájat, megint a szavanna hangulata volt jelen mindenütt, csak ma végig esett az eső. Ez addig nem is zavart, míg el nem kezdett ömleni a wasser, és ezáltal ripityára áztam. A park látogatóközpontjában próbáltam megszáradni, de nem sikerült, úgyhogy visszamentem az autóhoz, hogy ha esetleg kisüt majd a nap, az üvegházhatás révén ne maradjak csurom víz. A nap kezdett sütni, viszont tovább esett, úgyhogy némi dorombon játszást követően lazán elindultam Prágába. Eléggé retek messze volt, úgyhogy Hollandiát elhagyva a délutánomat főként a német autópályán töltöttem, átlag 110-es tempóban. Ezúttal elkerültem a dugókat és a szar helyzeteket, mentem mint kés a vajban. Egyszer megálltam pihenni, egyszer meg tankolni, de még így is hagytam holnapra egy kisebb megtenni való utat Prágáig. Nem reméltem, de találkoztam szép tájakkal németországi autópályás veretésem alatt. A naplementében Waldkappel közelében autóztam, és s dimbes-dombos vidéken megjelentek a csúcsra épült várak, kastélyok. A domboldalak aranysárgán fénylettek a naplementében, szép kanyargós volt az út, ez a része igazán bejött a napnak. Kedvenc momentumom az volt, amikor egy alagút felé haladva legelésző bocikat lehetett látni a domboldalon, az alagút felett, azon a dombon, amibe végül az alagút révén belementem.

Az éjszakát nem egy autópálya menti pihenőben töltöttem, hanem rögtönöztem egy Unesco-s előjelző tábla láttán, a nagy éjszakában vezetve már, és Weimarban hajtottam álomra fejem.

Nagyon élveztem Hollandiában töltött időmet, csodás vidékek és szép városok vannak itt. Az amsterdami életérzés utánozhatatlan, csak úgy mint a békés falvakkal körbevett, istállókkal és legelőkkel tarkított nemzeti parkok arculata, hangulata. A gátakról nem is beszélve, az megint egy olyan dolog, amit máshol nem talál meg az ember ilyen léptékekben. Hollandia csúcs!

Európai kóborlás 56.nap - Fries Suikerbrood

Csodás természetjárós napom volt a mai, Hollandia két nemzeti parkját is bejártam bringával (itt így szokás), összesen 55 km hosszan. Ehhez kellett egy pihentető, tíz órás alvás, melynek révén Amsterdamot második körben sikerült kipihennem. A reggel megint nyirkos és hideg volt, ez kocsi fűtést igényelt, és ha már pöccintettem a gépet, útnak is indultam Waterenből egy csöppnyi Lhee nevű faluba. Úgy láttam a térképen, hogy ez az egyik település, ahonnan megközelíthető a Dwingelderveld nemzeti park.

Csodálatos holland falu Lhee, egyszerűen meseszép! A házak mindegyike az 1700-as éveket idézi, de olyan állapotban van az összes, mintha pár éve húzták volna fel őket. A házak előtt csodás virágos kertek, a fű szebb zöld mint bármelyik fényképen. Rengeteg lovat, tehenet és birkát látni, és szántásból is akad a falu széle felé néhány. A táj egyszerűen lenyűgöző! A falut szűk tíz perc alatt végig lehet sétálni, de amilyen pici, annyira festői. Annyira pici, hogy nem minden térképen van feltüntetve, úgyhogy jó böngészést kívánok! Egy jó óráig kolbászoltam a faluban, egyúttal meg is reggeliztem, és elindultam bringámmal természetjárásra. Hollandiának ez a nemzeti parkja a tegnapihoz hasonló volt, mind szépségében, mint természeti adottságait tekintve. Egy hajszálnyival több erdős területen haladtam át, de itt is alapvetően a szavannás feeling volt adott. Mindenhol egy apró, de sűrűn növő lila virág festi be a tájat színesre. Ehhez társul a helyenként sárgás-fakó vagy épp zöldes fű, és az elszórtan magasodó fák. És naná, hogy síkság mindenhol. A szavannás rész után találtam egy turistaközpontot, ahol a hely természetrajzát mutatták be interaktív módon. Volt itt egy apró mesterséges tó, egy második reggelizésre alkalmas pad, az épületben kávé automata és toalett, úgyhogy minden szükségletem melletti négyzetbe tehettem egy-egy pipát. Visszafordulni még korainak éreztem az időt, ezért elnéztem az istállós-kertesházas folytatásba, ahol még egy frissen felújított szélmalmot is találtam. Nagyon szépek itt ezek a falvak, a házak mind katalógusból ugrottak elő, a kertek szebbnél szebbek, és a százával látott lovak is szépen vannak tartva, ragyog az egészségtől az összes. A bocik tarkák, ők is sokan vannak, a barik meg ugye olyanok, mint a barik. Hatalmas állatkert látogatásnak is felfoghattam a kirándulásomat. Az életérzést überelni hivatott, hogy néha egy-egy sast is észrevettem, amint fáról fára szállnak a legelők fölött. Beértem egy Ruinen nevű közepesen kicsi településre, és ez teljesen olyan volt, mint magyar viszonylatban Timusom vidéki lakhelye. Találtam itt egy C1000 nevű élelmiszerboltot, ahol feltölthettem készleteimet. Kissé elszaladt velem a ló (mert ugye kicsattan az egészségtől errefelé). Négy sört, két gyümölcskenyeret, sajtot, rozskenyeret, és csokit nehezen tudtam csak elhelyezni a bringámon, úgyhogy a kocsihoz visszafele menet úgy néztem ki, mint egy vásári csöves, megpakolva a bringa szatyrokkal. Ez a bolt a pékáruk szerelmeseinek Kánaánja volt, legalább 50 féle péksüti között válogattam, és a gyümölcskenyerek mellett döntöttem, olyan guszták és finom illatúak voltak. Délután nyamnyogtam el az egyik fél Fries Suikerbrood-ot, nah ilyet aki erre jár, mindenképp vegyen, mert isteni finom!

Délután egyre már a kocsihoz vissza is értem, benyomtam a finom holland brie sajtomat, és elindultam a Haarle-ből (is) megközelíthető De Sallandse Heuvelrug nemzeti parkba. Eme helyen megtaláltam Hollandia szerintem egyetlen dombságát, de ez meg sem kottyant a Svájci Alpokból jött kondimnak. Csak jót mosolyogtam a helyieken, akik lepattanva bringájukról tolva haladtak az emelkedőn felfelé. Emelkedő, beszélek hülyeségeket! A terület legmagasabban levő pontja 75 méterrel van a tenger szintje felett. És innen jó messzire ellátni. El lehet képzelni, mennyire volt naaagy emelkedő, ilyen égi magasságokig. :) Nem fikázom a helyet, mert ez is nagyon szép volt. Kissé eltúloztam az itt tekert 35 km-es felderítésemet, mert a végére jól elfáradtam. Cserébe mindent láttam itt, amit csak lehetett. A tegnapi freestyle kerekezésemet ma már tudatos térképolvasással kiviteleztem, így nagyobb távokra is be mertem próbálkozni, az eltévedés veszélye nélkül. Mivel rengeteg irány és elágazás van egy-egy ilyen parkban, jobb is hogy megfejtettem a holland térképolvasás csínját-bínját. Ma még arra is rájöttem, hogy a Fietspad nevű tábla jelentése: bicikliút. Ez -tekintve hogy több száz kilométert tekertem már Hollandiában- előbb is leeshetett volna, de jobb későn mint soha. Eme nemzeti parkban már a lilán kívül sárga virágtakarót is láttam, és megannyi bocit, lovat, barit. Láttam én szép magyar lovakat otthon is, de itt az összes paci szép, és kissé más fajtájúak, nemtom mit etetnek itt velük. Tán füvet? Azt itt az emberek el is szívják, lehet hogy ezáltal közelebb állnak a lovak természetéhez, mint nálunk otthon a lovardákban. Nah ennyi hülyeséget kár is összehordani, inkább még elárulom, hogy az estét egy autópálya menti pihenőben töltöttem, mely a legnyugisabb autópálya menti pihenőm volt eddigi utam során. Egy Dommelsch söröcske finom íze volt a számban, amikor ezen sorokat leírtam, nyugi volt és naplemente.

Hollandia minden szegmense eddig királyság, nem hittem volna hogy ennyi szép dolgot fogok itt látni! Csak Amsterdamig láttam lelki szemeimmel, tovább nem. Pedig mennyi szépség van itt a csatornás városokon kívül! Még a mai naphoz annyi megjegyzés, hogy ma legalább négyszer áztam szarrá. Éjszaka esett, aztán délelőtt csepegett, majd a napsütést hamar egy zápor odázta el, még délután is kaptam az arcomba egy kis esőt, és az autópályás pihenőnél is jött az égi áldás. De aztán mindig kisütött a nap, úgyhogy megszáradtam én is meg a cuccaim is hamar. És míg Timusom elmondása alapján otthon fülledt hőség van, itt a fasza 18-22 fok a jellemző, már harmadik napja. Zsír!

Európai kóborlás 55.nap - Nederland, National Park DayZ

Reggel kikászálódtam a kocsi hátsó üléséről, hanyagul betűrtem a pokrócokat az egyik sarokba, majd jöhetett egy nagy nyújtózkodás. Felmásztam a gátra, és szemügyre vettem a végtelen Északi-tengert. A sirályok hangosan buliztak a víz fölött, a tenger kitartóan hullámzott, és a napsütés kezdett kellemesen melegíteni eme nyirkos reggelen. Kocsiba be, ablakot le, könyököt ki, kettesbe be. Most csak eddig volt igaz a nóta, mert a rádiót nem kapcsoltam be, és a szőke nőm sincs mellettem, mert Magyarországon van.

A mai délelőttöt egy mekiben töltöttem, illetve annak parkolójában a nyitásig. Rendbe szedtem minden írásomat, ez sok időt vett igénybe. Netezni sajna ezúttal nem tudtam, mert a masinám sehol nem vette a wifi jelet. Majd holnap, egy másik mekiben szerencsét próbálok.

Délután aztán mentem a vak világba, elfogyott minden útikalauzom. Mostantól tehát nagyjából Magyarország felé veszem az irányt, és ami útba esik, és arra érdemesnek találom, megnézem. Elsőként egy Zurich nevű városkát böktem ki a térképen, találomra, csak úgy, megtetszett a neve. Az utam odáig fantasztikus volt, az A7-es autópálya gáton menő közel 30 km-es szakasza tetszett a legjobban, de volt minden néznivaló, ami Hollandiára jellemző, tehát tetszett ezúttal is.

Zurichbe érve a mókás ZuricherBank épülete fogadott, nyilván a svájci névrokon nagyvárosra utalva, he he he. Momentán én is csak eme áthallás miatt jöttem ide, illetve hogy lássam innen is az Északi-tengert. A víztömeget nem sikerült szemügyre vennem, mert a gátra felmenni nem lehetett, az eső szakadt, úgyhogy csak egy gyors esernyős sétát tettem, de minden körülmény ellenére jó érzéssel voltam itt, valahogy nem tudta semmi elvenni a jókedvemet. Lehet, hogy a táj szépsége töltött fel. Esőszünetet tartottam a sétám után az egyre csak párásodó kocsiban, kicsit szaunavilágot kreáltam ezáltal magamnak. Dorombjátékommal szórakoztattam magam, és pár muzsikámra felfigyelő bőrig ázott járókelőt. Zurich amúgy egy csöppnyi falu, nincs itt semmi extra, mégis kellemes hely. Az eső nem hagyott alább, én meg kiszáradtam teljesen a dorombon játszástól, úgyhogy ittam sokat és tipliztem tovább. A kocsi párásítása közben jött meg a kedvem egy nemzeti park megnézéséhez. Még az Oosterschelde-dammnál gyűjtöttem be egy angol nyelvű prospektust Hollandia nemzeti parkjairól, innen halásztam az ötletet. Nem sokat vártam a nemzeti parktól, de ha már a környéken vagyok -gondoltam-, benézek.

Wateren felé vettem tehát az irányt, hogy megnézzem a Drents-Friese Wold nemzeti parkot. Bringával terveztem barangolásomat, mely jó ötletnek bizonyult, mert marha sokat mentem végül. Ez a nemzeti park 6100 hektáros, így számos bejárata volt, én az egyik tök jól megcsináltan mentem be, ahol volt büfé, helytörténet, kilátó daru, és a gyerekeknek mindenféle móka. Még egy két fős népi zenekar is muzsikált a bejáratnál. Lehetett választani sok útvonal közül. Én megpróbáltam azt, ami csont egyenesen indult, lesz ami lesz. Erdőben indult az út, pont alkalmas volt bringázásra, szélességre és minőségre is, és sok más bringás jött-ment eme úton. Mezőre értem, és itt kanyarogtam hosszasan. Nagyon érdekes táj fogadott, full más, mint Magyarországon. Sárgás a fű, de néhol csomókban fák állnak, fakó lila virágok, elszórva bokrok és nagyobb fák, kicsit hasonlított az egész egy szavannára. Aztán útegál-útelád-útelágazódáshoz értem (nehéz szó), és tartottam magam az egyeneshez. Így esett meg, hogy láttam rengeteg szép lovat, tarka bocikat, birkákat, szép házakat, szép tájakat, az egész festői volt. Rákezdett az eső, de pont nem érdekelt, mentem tovább. Az eső végül szakadt is, így bőrig ázhattam, de csak elállt egyszer. Ekkor megálltam száradni egy padnál, és toltam egy szardíniás konzerves vacsit. Rejtélyes módon majdnem visszalukadtam oda, ahonnét elindultam, úgyhogy nagyon pöpec útvonalat jártam be. Megismételni azonban nem tudnám, mert fingom sincs, mikor melyik irányba indultam. Három órán keresztül bolyongtam a bejövős nemzeti parkban, holnapra a táj szépségén felbuzdulva egy másik útba eső parkba is benézek. A kocsihoz való visszaérkezés előtt még felmásztam egy kilátóra, innen egész messzire el lehetett látni. Nemsokára megint rákezdett az eső, de mire bedurvult, már fedél volt a fejem fölött. Hertog Jan cimborámban bíztam, és nem hagyott cserben (ez egy király sör). Az éjszakai alvóhelyet ama leleményesen megtalált parkoló biztosította, ahová eredendően is leparkoltam a park bejárása előtt. Nagyon bejött ez a nap! Amennyire céltalanul indult a meki előtt vesztegelve, annyira tartalmas lett, és szépséges helyeket láthattam ezúttal is. Rákattantam teljesen a bringával való természetjárása, lehet hogy a túrázós időszakomnak vége, és jönnek a bringával hasítós kirándulások? Eddig lényegében városi cangás voltam, a kirándulást meghagytam a gyalogszernek. Majd elválik!

Európai kóborlás 54.nap - Afterdam

Kimaradt egy nap, maradjon az az én titkom, hogy miért. A mai napom már vállalható, így kezdem azzal, hogy délelőtt egy utolsót bebringáztam Amsterdam központjába, hogy havernak vegyek Hard Rock Cafés pólót. Fülledt szombati délelőtt volt, elég nehezemre esett bármit is csinálni. Illetve nem is, mert egy árnyékos csatornára néző padon nagyon könnyedén falatoztam egy helyi brie sajtból. Jóllakva belebotlottam az egyik kereszteződésben egy Budapest Parádéra emlékeztető buliba. Ami nálunk az Andrássy út volt, az itt egy csatorna, amik nálunk a vonuló kamionok voltak, azok itt hajók és csónakok. Party a hajókban, party a parton, party a hidakon. Kár, hogy mindez egy meleg felvonulás megnyilvánulás volt, és mindenütt rózsaszínbe öltözött férfiak és fiúk csápoltak. Gay Pride Amsterdam 2012, királyság, mondhatom. Menekültem a kínos helyzetek elöl, bringával hasítottam a tömegben, de így is hallottam, hogy jó zenéket játszottak a ratyi DJ-k, és az irdatlan tömeg hogy csápol a parton és a hajókon. Jól esett a bringán ülve némileg felülemelkedni az embereken, így több mindent láttam, mintha gyalogszerrel közlekedtem volna. Nagyon extrém figurákat láttam. Parádézás után még áttértem egy nyugisabb, csendes utcára, és bolyongtam még kicsit a csatornák közt.

Megvárta az eső, míg a kocsihoz visszaérek, így megúsztam szárazon a homokos délelőttöt. Távoztam Amsterdamból, remek élmény volt itt tölteni pár napot! Sikerült majdnem minden elképzelésemet valóra váltanom, amit meg nem, azt jobb is hogy nem.

Midden-Beemsterbe indultam, mert a papírtérképen láttam ott agy Unesco Világörökség lógót. Nagyon szép és hangulatos holland tájon haladtam, nyíl egyenes utak mentén nyíl egyenes fasorok és csatornák, távolabb legelésző tehenek és birkák, még távolabb szélerőművek, és néha egy-egy szélmalom jelezte, mely országban is vagyok éppen. Megérkezvén a célhoz nem láttam semmi különöset, csak olyan tájat, mint amilyen eddig volt végig az út során. Ezért segítséget kértem a helyiektől. Kiderült, hogy ez a terület azért az Unesco Világörökség része, mert itt 1612 előtt tenger volt, és pont 400 éve kezdtek itt a gátak segítségével földet művelni és állatot tenyészteni. Nah így már átértékeltem a táj szépségét. Kaptam még egy ráadás infót is, mégpedig azt, hogyha továbbmegyek Stompetoren felé a 243-as úton, három csodás szélmalomba botlok. Megfogadtam a tanácsot, és valóban szép szélmalmokhoz értem, de 5-6 volt egy rakáson, nem három. Egy cuki kis malommúzeum is működött itt, kívülről szemügyre vettem mindent, és elidőztem egy órát a kellemes napsütésben, nézegetve a -ritkaságnak számító- működő szélmalmokat. Eddig bármennyit is láttam, egyiknek sem forgott a lapátja, de itt működött mindegyik. Minden malom egy apró csatorna mellett épült, szépen rendezett kert mellett, ez is feldobta a látványt.

Kezdtem fáradni, mert nem sikerült sokat aludni előző éjjel, úgyhogy alvóhely gyanánt még egy helyre kénytelen és hajlandó voltam elvezetni az autót: Den Helder mellé, fel az Északi-tengerhez, egy gát mellé. A gátakat én valamiért úgy képzeltem el még otthon, hogy nagy, magas betonfalak, amik csúnya de biztonságos erődökként védik a mélyföldi hollandokat a sós fürdőtől. Láttam ilyet is, de jellemzőbb az épített domb látványa, mely egy elég magas földhányás tulajdonképpen, melyet már a zöld ural, jó nagyra nőtt fű, egy kis nád, bokros növénytakaró. Szóval ezen a ponton teljesen más látványban volt részem, mint reméltem. Den Helder felé menet megálltam az egyik ilyen dombgát szárazföld felőli oldalán, és tettem egy sétát a kijelölt turistaúton fel a dombra, és a másik oldalán lévő tengerpartra. Beach hangulatról jobb időben egy étterem gondoskodott a homokos parton, de nem igazán tudom mikor van itt jobb idő, mert augusztus van. Ha most nincs, mikor van? Mezítláb a homokban lépkedve közeledtem a végtelen horizont irányába, a tengerpartra. Lábáztatásom nem tartott sokáig, mert retek hideg volt a víz, inkább ücsörögtem egy ideig a homokban, bámulva a hullámzó tengert. Rajzolgattam a homokba, ősembereset játszottam. Szép hely ez itt fent északon, szép nagy strandrész van csinálva, és az évek óta áhított homokos tengerpart is adott. Csak lenne jobb idő, egyből strandolnék itt naphosszat.

A tengerpartról feljebb mentem Den Helderbe, ott találtam egy fele víz-fele szárazföld területet, egy szép piros világítótornyot, és leparkoltam a leghosszabb gát mellé. Itt felcippent egy Groschl sör, előkerült a netbook, és órákig írtam és ittam. Aztán olyan gyorsan bealudtam, hogy már csak a vasárnap reggeli nyirkos idő tudott felébreszteni.

Európai kóborlás 53.nap - Amsterdam

Not public. ;)

Európai kóborlás 52.nap - voor den Amsterdam

Tegnapi utolsó két gondolatom akkor látott napvilágot, amikor az 5,2%-os Palm nevű belga söröm a végét járta. Belgium's amber beer. Nincs nálam szótár, segítség!
Damból damba, Rotterdamból Amsterdamba vitt utam. A holland főváros előtt azonban egy reggeli sétát iktattam be egy gyönyörű Gouda nevű városban. Igen, innen való a gouda sajt. A kocsit nagyon vagányan az óváros közepén, egy csatorna partján parkoltam le, kilencig ingyenesen. Mivel reggel hétre már megérkeztem, bőven volt időm sétálgatni. Nincs is szebb, mint egy ébredező holland városka középkori óvárosa. A csatorna mindkét oldalán ódon téglaházak, takaros ablakokkal és előtérrel, a színes virágok nem hiányozhattak az ablakok alól. A főtéren a piacosok nagy kipakolásban voltak, itt lesz napközben a nagy nyüzsi. Ruhát, ékszert, mütyürt, virágot, sajtot, zöldséget, gyümölcsöt, hamburgert lehet majd itt kapni, de egyenlőre csak a pakolás zajlott. Az egyetlen nyitva tartó helyek a sajtboltok voltak, egybe be is mentem, körbenéztem, és a pultos csaj segítségével egy Gouda Camambertet választottam, reggeli gyanánt. Kérdezte honnan jöttem, mondtam mizu. Szégyenkezve mondta, hogy nem beszél magyarul. Még szép. Én megkérdeztem, hogy van hollandul a jó reggelt, a jó napot. Mondta, de harmadjára sem sikerült visszamondanom a hallott szavakat, úgyhogy maradtunk az angolnál. Teljesen más kiejtve, mint leírva a holland nyelv. Fene a mindenit, leírva sem értem. :)
Körbejártam az óvárost, nagyon tetszett a kicsiny csatornahálózat, a csöppnyi régi házak, a csónakok a vízen, a kis hidak, egy-egy lámpaoszlopnál „felejtett” rozsdás bringa, tetszett minden. A kocsinál ettem meg a finom gouda sajtot, ezután nem volt más hátra, mint előre: irány Amsterdam.
GPS komám megint sokat ivott, és be volt baszva, nem tudta, merre van az előre. Anyáztam és mondtam neki az okosat, de nem tudott kivinni Goudából, úgyhogy ballisztikus ívben leszartam, mit magyaráz, és mentem amerre gondoltam. Goudából kiértem, szóval nagyon jó voltam, onnantól meg a GPS is tudta, melyik bolygón van. Részben főutakon, csatornák és vidéki házak mellett, részben autópályán haladtam. Félúton beugrottam egy mekibe netbookot tölteni és netezni, ezzel el is ment a délelőttöm. Amsterdamhoz közeledve elmentem az autópályán a reptér mellett, láttam tök közelről hatalmas repcsiket. A városba vezető szakaszon öt sávos volt az autópálya, ebből nekem általában három volt jó, a másik kettő levitt volna az iparterületekre, kikötőkbe. Nagyon tetszett a makulátlan minőségű út, és hogy a nálunk M0-snak megfelelő Amsterdam körüli gyűrűn milyen lazán lehet haladni. Amsterdam északi részét szemeltem ki magamnak előre, hogy ott bizonyára találok ingyenes parkolót. Így is történt, egy külvárosi szervizúton találtam meg a megfelelő helyet.
Bringára pattantam, és déltől este nyolcig róttam a várost. Egy töredékét sikerült csak bejárnom, de kaptam egy általános képet az adott helyekről. Papíron 12 km-t kellett hajtanom a városközpontig, de mivel -bár hoztam magammal Amsterdam papírtérképet- rögtönzött módon mentem, amerre a szél fújt, kerülőkkel tarkítva jutottam csak el a csatornákkal átszelt belvárosba. Elsőként élveztem a külvárosi feelinget, aztán sokat mentem az Amsterdam északi és déli részét elválasztó széles víztömeg mellett. Az itt lakók tuti saját kis hajójukon járnak át a központba, mert rengeteg ladikot láttam. Jellemző volt a dokkos part, inkább ipari területeken jártam, sem mint nyaraló övezetben. Útközben bementem egy-két parkba, még itt is csatornáktól hemzsegett minden. Van egy szépsége ennek. Egy jó hosszú hídrendszeren kellett áthaladnom, hogy Amsterdam déli részére érjek, ahol a központ is van. Hatalmas uszályok felett bringáztam, láttam a sűrű vízi kereskedelmet, hogy milyen is az, ha egy városnak tengeri kikötője van. Már le sem írom, mert Hollandiában egyértelmű, hogy végig az autóktól független széles bicikliúton tudtam haladni. Még egy-egy kisebb utcába letérve sem tudtam az autók közé menni, mert várt rám a bicikliút. Egyetlen egy esetben, a nap végén hajtottam autóútra, itt egyből le is dudált egy szemben jövő autós. Úgy látszik, itt nem csak használható a bicikliút, hanem csak ott szabad menni bringával. Tanulság!

Ahogy közeledtem a központ felé, kezdett eltűnni a város kikötői, dokkos arculata, és előbújt a lelki szemeimmel számtalanszor elképzelt városkép. Eltévedni itt kötelező! Ha az ember egyenesen próbál menni, előbb-utóbb körbe-körbe fog menni. Minden csatorna egymásba ér, az utcák egyformák, mégis minden olyan hangulatos. Az amszterdami villamos olyan, mint Bernben, ami olyan mint nálunk a combino. Nem sokat láttam belőle, mert főleg a sétálóutcákban bolyongtam, szebbnél szebb részeket látva. Jellemzően itt a dzsumbujban minden utca közepén egy csatorna van, hol szélesebb, hol keskenyebb. Irigyeltem azokat, akik privát motoros csónakjukon közlekedtek, milyen jó lehet már! Voltak party csónakok is, középen egy bárpulttal, és a csaposon kívül 5-6 ember utazott benne. Buli a csatornákon, hát ezt egyszer ki kell próbálni. Ha már buli... Beértem egy nagyon szűk sétálóutcákból álló részhez, ahol csatornák nem voltak, de mindenhol olyan fűszag terjengett, hogy harapni lehetett. Ugye itt legális a dolog, a Coffee Shopokban elfogyasztható a cucc, infóm szerint utcára már nem vihető. Idén még a turisták is vehetnek, aztán szigorítanak valami törvényt, és nincs több füvezés. Én valahogy nem álltam rá a dologra, ha lett volna valaki ismerős velem, biztos buliból kipróbálom. Már csak azért is, hogy én is olyan hunyori, széles vigyorú legyek, mint az itteni sétálóutcákon az emberek zöme. Főleg a feka komák. :) A közeli főtér, ahol a Madame Tussauds cucc is van, tömve volt lazuló fiatalokkal, mindenki hevert, vagy ült a tér közepén magasodó szobor lábánál, látszott hogy kész vannak. Átsétáltam eme nyüzsin, nem volt kedvem most a tömeghez, inkább kijjebb mentem, ahol nyugi volt. Itt Amsterdam megmutatta a totálisan békés arcát, ahol a legnagyobb zajt a két utcával odébb menő biciklis csapta, ahogy pattogott a sárvédője a macskakövön.
A biciklizés alap itt, de valami irtó durván figyelni kell, hogy merre hajt az ember. Itt nem az autósok jelentik a veszélyt, hanem a bringások egymásra. Temérdek drótszamár jön-megy, nem lassan, hirtelen felbukkan egy mindig valahonnan. Ráadásul a robogók rá vannak eresztve a bringaútra, így azokra is figyelni kell. Plusz van egy irtó randa autószerű valami is itt, ami max.45-tel tud hasítani, ez kb. két bicikli széles, kis két személyes amorf jármű, néha ilyen is jöhet a bringaúton, bár ez inkább a külvárosra volt jellemző. Idősek, és gipszelt karúak vezettek ilyet jellemzően, lehet hogy a TB állja a verdát, amíg lábadozik, és biciklizésre alkalmatlan az ember.
Az öltönyös figurák bringáztak, a fiatalok bringáztak, a munkások bringáztak, a csecsemővel az anyukák bringáztak, az áruszállítók bringáztak, még a bringák is bringáztak, mert láttam olyat, hogy az ember fogta maga előtt keresztbe a gyerekbringát, feltéve a vázra. Volt, aki egy bringán ült, egyet tolt maga mellett. Volt, aki három létrát okoskodott bele a bringatáskájába, és úgy ment. Volt aki esernyővel, laptoppal, és virággal a kezében, illetve a vázon bringázott. Kééész...
Kicsit több, mint 40 km-t tekertem ma Amsterdamban, de még holnapra is van mit megnézni. És kipróbálni. ;)

Európai kóborlás 51.nap - Rotterdam, Delft, Kinderdijk

Olyan kedélyállapotom lett tegnap este a 11,6%-os sörtől, hogy még szóba is elegyedtem helyi filmezős srácokkal. Próbáltak túljárni a strandot autók elöl elzáró sorompó eszén, hogy autóval bemenjenek a homokra, de nem jártak sikerrel, és nekem se sikerült a csoda. Valami csini modell csajokat mentek fényképezni meg videózni a kocsim árával megegyező értékű kamerákkal, a tengerparti naplementében. Bocsi. Nekem a sör meg a kocsiban alvás jutott, de ezzel is vígan elvoltam a szórakoztató és fárasztó nap után, hamar bealudtam. Reggel cidrire és párára ébredtem, szerencse hogy wc mellé parkoltam ezúttal is, mert egyből pisiszünetet kellett tartanom. Nem tököltem aztán sokat, pöccintettem a gépet, fűtöttem és indultam. A reggeli pára még egy órán át nem szállt fel, így haladtam Rotterdam irányába, bő egy órányi autókázás keretén belül. Ma is tetszett a holland úthálózat, a táj, és hogy ma is hosszasan gátak tetején vitt az autóút, 100-as tempót engedve. GPS totál haldoklott itt a mélyföldön, vizek közt, meg kéne rugdosnom, de akkor hogy jutok haza? :) Nyomtam neki egy újraindítást, de még akkor is hibát hibára halmozott, így jobbnak láttam a papírtérképen előre kinézett útszámozást követni. Rotterdamhoz közeledve autópályára mentem, hatalmas ipari területek, silók, kikötői daruk között száguldottam. Szerencsére a GPS itt már tudta mi a dörgés, így az öt sávnyi széles autópályán tudtam, hová kell besorolnom, hogy irányban maradjak. Ezt papírtérképpel képtelenség lett volna kivitelezni. Két perc alatti hét kulcsfontosságú sávválasztás révén jutottam be végül Rotterdam szívébe, és nem az elkerülő utakra, az ipari területekre, vagy a csatornák mellé. A hollandok az autópályát is jól megoldották, nemcsak a sima főutakat. A kamionoknak külön sávot építettek, ezt személyautók nem is használhatják.
Szóval Rotterdamba értem, egy külterületi részre, ahol kétszintes sorházak, illetve panelház jellegű épületek sorakoztak. Kerestem az ingyenes parkolómat, de itt a külvárost is fizetőssé tették, nem is mérik olcsón a helyet: óránként 1,8 euró a parkolási díj. Reggel kilencig azonban ingyenes volt, úgyhogy leparkoltam, megreggeliztem (nutellás-levkáros butterbrötchen, a nagy reggeli kedvencem), lekaptam a bringát a kocsiról, és tudván, hogy másfél óra múlva fizetőssé válik a parkoló, elindultam felfedezni a környéket. Amit kerestem: ingyenes parkoló, városközpont, meki vagy egyéb illemhellyel megáldott hely. Nagyon hasított a bringám, olyan hátszelem volt végig, hogy épphogy nem fújt le a térképről. Láttam tipikus külvárost, igazi ipari negyedet, sok csokit, kilométer hosszú üzletsort, egy kis gettót, és találtam csodák csodájára ingyenes parkolót! A főúttal párhuzamosan volt egy kisebb szervizút, amellett egy parlagon hagyott, kerítéssel körülvett placc. A szervizúton semmi fizetős parkolós tábla nem volt, állt itt pár autó, és még volt szabad hely is. Előtte és utána gyárépületek, szóval teljes nyugi. Memorizáltam az útvonalat, visszatekertem a kocsihoz, felraktam a kocsira a bringát, odahajtottam autóval a kiszemelt placcra, leparkoltam, és egész délutánig itt is hagytam a kocsit, mert bringás városnézésre és kirándulásra indultam.

Kúva nagy Rotterdam, viszont hót egyszerűen megjegyezhető úthálózata van, így még el sem tévedtem, nem úgy mint Brüsszelben. A nagyobb csatornák mellett tankerhajók, és hatalmas uszályok közlekedtek, bődületes daruk és gépek oldották meg a kirakodást. Aztán jöttek a húsz emeletes irodaházak, mindegyik egy nagy téglalap alapú hasáb, és végül megleltem a régi, eredeti, modern épületek előtti Rotterdamot, a kis hangulatos csatornák menti, téglaházas, macskaköves, számomra kedves helyet. Az nekem nagyon tetszett, hogy a házak előtti utcácska mellett egyből ott van egy csatorna, azon hangulatos, pici hidak ívelnek át, autót alig látni, mindenhol bringa. A város is úgy van kialakítva, hogy minden utcán, de tényleg minden utcán ott van a bicikli felfestés az úton, illetve az általam bejárt helyek 80%-án konkrét bicikliút van, kétsávos, külön közlekedési lámpákkal. Remélem, egyszer Budapest is ilyen hely lesz. :)
Nemcsak az óvárosi részt jártam be, hanem a környező területet is. Ez már nem volt annyira szép, viszont hangulatában ez is remekelt. Rengeteg színesbőrű embert láttam, olyan mintha New Yorkban Harlemben jártam volna. Kicsit kezdtem magam furcsán érezni. No, de nem volt gáz, mert itt nem voltak olyan maffiózó arcok, mint Brüsszelben -már megint visszautalok, biztos nem véletlenül.
Rotterdam után egy Delft nevű tipikus holland kisvárosba készültem volna autóval, de az egyik kisebb rotterdami csatorna mellett megpillantottam az alábbi bringaút jelző táblát: Delft 13. Hmm, 13 kilométer, az nem is olyan sok, elindultam hát az egyik csatorna mellett a bringaúton, egészen végig ki a városból, majd mezőkön és kisebb falvakon át, megint mezőn, végül megérkeztem Delftbe. Elképesztő, hogy még a városok között is a városban megszokott széles, jó minőségű bringautak állnak rendelkezésre. Nos, kérem, Delft is nagyon tetszett, bejártam itt is minden zegzugot, itt egy kisebb, vidékiesebb csatornahálózat szelte keresztbe-kasul a várost, olyan szép képeket készítettem, hogy ihajj. A főtér hatalmas területen feküdt, itt is megtaláltam az emberalakokkal díszített szép krémszínű épületet, és a magas tornyú templomot. És még találtam egy remek porcelán üzletet is -Delft híres a porcelánjáról-, az eladó néni épp kézzel festett egy porcelán tányért. A számtalan kiállított darab szebbnél szebb volt, jellemzően fehér alapon sötétkék festésű porcelán tárgyak roskadoztak a polcokon. Elbeszélgettem a kézműves nénivel, hogy what's up, hát nem sok jót mondott: pang az üzlet, egyre kevesebben veszik a porcelán tárgyakat, és ha így megy tovább, húzhatja le a rolót. Irány Delft, porcelánt venni! Én nem tettem, mert borsos árak voltak, még egy három centis fapapucs alakú, szépen festett porcelán mütyür is 17 eurót kóstált.
Épp kinézelődtem magam Delftben, amikor majdnem behalt a kamerám, szerintem betett neki a sok rázkódás. Húsz percig bűvöltem, végül az akksi mókolása megoldotta a helyzetet, nagy kő eset le a szívemről ekkor.
Visszaindultam Rotterdamba. Kissé lefárasztott a visszafele út, mert épp a déli napsütés pusztított, és a tegnapi hűvös időt a mai kánikula követte, és küldte rendesen. Visszautamon volt szerencsém látni, ahogy az egyik csatorna fölött átívelő híd piros jelzést ad, berreg, és középen kettényílik, mert alant egy magasabb hajó halad el. Hogy itt mik vannak... Nálunk a vasúti sorompó ad piros jelzést és sorompót, itt a hidak. Betojjjás.
Még mindig nagyon jó voltam, mert egyáltalán nem tévedtem el, a kocsit megtaláltam egyből, pedig 40 km-t tekertem. A tegnap bespájzolt holland sajtot tolattam ebédre, friss paradicsommal, levezetésként egy kis belga csokit, nyammmi. Szieszta gyanánt bedzsaltam a reggel felfedezett kilométer hosszú üzletsor egyik-másik üzlethelyiségébe. Egy raklapnyi lakberendezési, egy pár elektronikai, ruhai, és élelmiszer üzlet volt itt, és mindegyikben dübörgött a kellemes légkondi.

Délután háromkor úgy döntöttem, hogy mivel ilyen bitang jó voltam, hogy Delftet már meg is néztem, elindultam Gouda felé, hogy megnézzem a sajtkészítés csínját-bínját. Igen ám, de a papírtérképet böngészve találtam egy Unesco jelzést nem messze Rotterdamtól, ahol szélmalom park található. Irány tehát Kinderdijk, az eredeti, több száz éves holland szélmalmok lelőhelye. Autózás, véletlenül egy ingyen parkoló lelése, majd bringával a szélmalompark megközelítése, mindez másfél órámba telt. Kertesház, vízfolt, kertesház, csatorna, kertesház, kompátkelő, ez Kinderdijk. Ennek a szélén vannak a szélmalmok, díjmentesen látogatható, ez való nekem. Időutazás az 1700-as évekbe, ugyanis a malmok többsége onnét maradt meg. Mind a cirka harminc darab olyan volt, mintha tavaly húzták volna föl őket, gondolom sokat foglalkoznak az állaguk megóvásával. Úgy tűnt, némelyik toronyban laknak emberek. Vagy bérlik nyaralónak, vagy állandóan itt laknak, de konkrét nyüzsgés volt egyiknél-másiknál. A malmok előtt kis faházikók voltak, egy csöppnyi virágos kert, és természetesen egy csatorna. És zöldövezet mindenütt, lovak, tehenek, kacsák, tyúkok, régi fahidak, a sok-sok malom között. Itt is szép képek készültek! Ezt a területet is bringával jártam be, elég hosszú szakaszon vannak egymás mögött ezek a malmok, gyalog rá ment volna az egész délutánom. De így még volt egy kis tartalék energiám elindulni Gouda felé. Az utazási kedv egészen egy benzinkútig tartott, ahol meghigiéniásodtam a fél eurós toaletten, rám zúdult egy nagy eső, oszt itt ragadtam éjszakára. Nem is gond, mert elfáradtam mint nagyon. Holnap Amsterdam! Végső célom.
Összegzés: Hollandia király hely! Eddig NEM volt negatívum. Ide még vissza kell jönni. Az árszínvonal nem gázabb, mint másutt, csak a benya drágább egy hajszálnyival. Az autópályák itt is ingyenesek, a helybéliek rendesek, a városok tiszták, a vidék szép. Ami a vikingeknek Valhalla, az a bringáknak Hollandia. :) Hopp, eszembe ötlött egy hangyafasznyi beleköthetőség: eddig kétszer éreztem pöceszagot egy-egy csatorna mellett, hűűű. De gáááz... :) És még egy: az autópályán 100-zal menő állatszállító kamion oldala disznószaros volt, úgy oldalirányba, ahogy a disznó kiszarik a pályán 100-as tempó mellett. Még ilyet!

Európai kóborlás 50.nap - Nederland, Zeeland

Nagyon jót aludtam a szántóföld mellett, és csodás volt úgy ébredni, hogy Hollandiában vagyok. Régi vágyam teljesült eme területileg behatárolt létérzéssel. Hűvös volt a reggel, gyorsan befűtöttem a kocsit, és elindultam Middelburgba, mely egy órányi autózásra volt. Lehetett volna 100 km kerülővel is mennem, és akkor nem fizetek 5 eurót egy 6,6 km hosszú víz alatti alagút használatáért, de így megérte az útdíj, és kalandnak is jó volt, úgyhogy mentem a rövidebb úton, a tenger alatt.
Middelburg külterületén próbáltam kocsiból felfedezni a bevásárlóparkban található üzleteket, élelmiszerboltot kerestem momentán. Nem találtam semmi ilyesmit, csak vicces nevű holland üzletláncokat, kedvencem a Leen Bakker lett. Tovább autózva találtam Aldit és Lidl-t, úgyhogy megnyugodtam, nem marad üresen a bendőm. Letettem a kocsit 2 km-re a központtól egy kertvárosi részen, bringára pattantam, és elindultam kávézót keresni, ahol feltölthetem netbookomat, és netezhetek egyet. Egy közeli mekiben leakadtam, mert itt is lehetőségem nyílt a fent leírtak beiktatására. Kávézót ezután nem is kerestem, inkább várost néztem Middelburgban. Körkörös csatornák, sötét színű téglából épült sorházak, és szép füves területek jellemezték a kisvárost, nagyon hangulatosnak találtam. Egy helyen erős dzsanga-szagot éreztem, de hisz itt ez már legális, úgyhogy nem is meglepő. Sikerült bevásárolnom egy helyi ABC-ben, minden akciós terméket megvettem, ami szívemnek kedves volt, így jutottam finom grízes vaníliás epres cucchoz, finom holland sajthoz, jóféle helyi sörökhöz, és zöldségekhez. Jelentem: a holland sajt finom!
Middelburgból elindultam Oosterschelde-dammot keresni, mely a világ legnagyobb tengeri gátja. Mivel Hollandia ezen része a tenger szintje alatt fekszik, elkél a gát. :) Nagyon érdekes története van ennek a dolognak, a délelőtti mekis netezésem során derítettem erre fényt. Ezek a hollandok 200 évre előre akciótervet készítettek, hogy ne kerüljenek víz alá. Csöppet tudatosak.

Az utazás felhőtlen volt, és gyönyörű. Imádom a holland párhuzamos hármast -magam neveztem el így. Arról van szó, hogy megy a széles, jó minőségű főút, ettől füves résszel elválasztva a kétsávos megint csak jó minőségű bicikliút, és emellett megy egy pataknyi széles csatorna. Ezek így párhuzamosan, nyíl egyenesen, kanyart erre nem látni. És még egy pozitívum a közlekedéssel kapcsolatban: nagyon logikusan van minden megoldva, a magyarok is tanulhatnának belőle. Például ha csökken a sebességkorlát, előjelző tábla van kitéve 200 méterrel előre, hogy levéve a gázról a lábat a féket se kelljen használni. Az útfelfestések időben megjelennek és jól láthatóak, és egyből tudni, merre van az arra. A körforgalom jellemző megoldása egy-egy kereszteződésnek, de van ahol 500 méter hosszra kétszer három sávosra bővül a kétszer egy sávos főút, és oldalanként 5-5 közlekedési lámpa mutatja az általában zöld jelzést. Ez is praktikus. Az irányjelző táblák szemre esnek, egyértelműek. Ilyen dolgok kellenének haza is!

Szóval, szép utazás, és meghökkentő százas tempó a világ leghosszabb tengeri gátján. Jobbra tenger, balra tenger, szélerőműveket is látni nem keveset, itt meg is álltam körbenézni. A Delta-Expo nevű helyet néztem neten, hogy érdemes beugrani, de délután háromra értem ide, és fél hatig tartott nyitva, úgyhogy kihagytam az egész napos vidámpark-szerű élményt, cserébe sétára indultam, és jártam gáton, szélerőművek alatt, homokos tengerparton, szélfútta utakon. Nekem valahogy személyes kedvencem a gát, mint jelenség. Az, hogy az ember megzabolázza a természetet, és úrrá lesz a tengeren, ez nagy szó. Megfoghatatlan érzés egy ilyen hatalmas víztömeget uraló emberi kéz által teremtett építményen állni. Órák hosszat elvoltam Hollandia eme tenger melletti mélyföldjén, mely mellesleg egy nemzeti parkjuk is. Kezdtem begolyózni a szélerőművek közelében ritmikusan hallható suhogó hangtól, melyet a forgó lapát keltett, ehhez még hozzájárult a periférikus látómezőmben folyton folyvást forgó szélkerekek látványa, úgyhogy szinte hányingerem lett eme sok körbe-körbe forgástól. Láttam rengeteg sirályt, és távolba vesző gátakat, a szél által felkorbácsolt hullámokat a tengeren, élveztem nagyon ezt a változatos tájat.

Már javában közeledett az est, de én még továbbálltam egy Haamstede nevű helyre, hogy világítótornyot lássak. A papírtérképről lestem, mi esik útba Rotterdam felé, mert holnapra oda terveztem városnézést. Papírtérkép és GPS közös erővel birkózott csak meg a holland utakkal, mert a GPS-en egy két éves térkép van, és sokszor a semmiben (vagy a vízen) mentem a kütyü szerint. Ekkor lestem a való életben látható útjelző táblákról. A világítótorony piros-fehér srégen csíkozású volt, de mint minden ilyen cucc, messziről nézve volt élvezetes. Véletlenül találtam egy strandot a torony környékén, mely most szinte kihalt volt a 17 foknak köszönhetően, és kagylókat szedtem az apály miatt visszahúzódott tenger által nedvesen hagyott homokból, miközben elvesztem a végtelen horizontban. Szép itt nagyon! Jó lehet itt 30 fokban is, strandidőben. Annyira szimpi volt a strand melletti parkoló, ahol kocsimmal megálltam, hogy itt is éjszakáztam végül. Felcippentettem egy a délutáni bevásárlásból származó 11,6%-os holland sört, és bebaszcsiztam, mint ökör. Ilyet fogok vinni haza is, mert nagyon intenzív, finom íze van, és üt mint atom. Holnap Rotterdam!