Ma van a 7 éves évfordulónk Timusommal, és több mint ezer kilométer választ el tőle. Nah ez fos, vagy fos? Bánatomat kedvenc autómárkámba, a Porsche-ba fojtottam. Ááááh... :)
Kezdem! Nagyon jót aludtam a kocsiban, azt hittem pedig, hogy az elkomfortizálódott kasznim kínkeservesen fog tudni pihenni egy hét ágyban alvást követően. A kocsi hátsó ülése olyan kényelmes volt, hogy egy filmes hasonlattal kell élnem: a nem pont mai „Haláli Fegyver” című filmből, a Halálos Fegyver trilógia paródiájából idézném a következő jelenetet: főhősünk egy közép-amerikai tengerparton él, a lakókocsijában. Lepukkant, évek óta a homokban veszteglő tipikus amcsi metál lakókocsi. Nyikorogva nyílik ki a parányi ajtaja, és a következő kép már belülről mutatja a helyet: egy nagy belmagasságú, márványoszlopokkal megerősített, kandallós nappaliban sétál emberünk, métereket megy a bőr kanapéig, belekortyol egy pohár whiskeybe, és még mindig nem látni a terem végét. Nos, a kocsim is ilyen: kívülről szűkösnek tűnik, belül tágas.
Frissen ébredtem, jót reggeliztem, egy órán belül menetkész lettem, és mentem is, egészen Stuttgartig. Fél óra alatt odaértem, reggel nyolc előtt még. Tudtam én, hogy Stuttgart csúnya, mint a bűn. Ipari város, csupa üzem, csupa szürkeség. Nem is az óváros miatt mentem, de nem ám. Stuttgartba már egy ideje el akarok jutni. Hallstatt és Stuttgart volt az a két hely (lesz még egy harmadik), melyek a legfőbb motiváló erők voltak elindulásomhoz, 47 nappal ezelőtt. Hallstattot a természeti szépsége, és a városka fekvése miatt kerestem fel, Stuttgartba pedig azért jöttem, hogy beteljesítsem egy álmom: Porsche sasolás!
Be voltam sózva, mint egy hatéves, az általános iskola első napján. Mivel jó korán érkeztem Stuttgartba, volt még egy bő órám kolbászolni a Porsche múzeum reggel kilenc órási nyitása előtt. Nagyon kreatív módon találtam amúgy meg a Porsche "negyedet" Stuttgartban: bepötyögtem a naviba, hogy Stuttgart, Porscheplatz. És láss csodát, a több mint 30 km átmérőjű városban megtaláltam a számomra egyetlen érdekes pontot.
Még a múzeum nyitása előtt elámultam, és úgy éreztem, mintha egy tündérmesében lennék. A kocsit leparkoltam a múzeumtól egy kilométerre, a hatalmas Porsche üzem egyik dolgozói parkolójában, ahol ritkaságnak számító módon nem volt kitéve a megállni tilos tábla, és ezen kapva kaptam. Kocsi nyugiban, nem rabolnak le 4 euróval a mélygaris parkolásért, jól indul a reggel. Sétáltam, sétáltam, egyre csak sétáltam a múzeum felé. Végig a Porsche gyár mellett mentem, és mindenhol, körös-körül Porsche állt Porsche hátán. Több száz verda, egy része rendszámos, egy része vadzsi új, még senkié. Eleinte csak az üzemi területen láttam meg a kocsikat, kerítés mögött, de aztán ahogy közeledtem a múzeum bejáratához, és a vele szemben lévő Porsche szalonhoz, úgy egyre inkább a kerítés felém eső részén is mind több Porschét pillantottam meg. Mint utólag kiderült, az ügyfélparkolót stíröltem és videóztam, mint kiskínai a Hősök terét. No, nekem ez a német látványosság, a raklapnyi Porsche. Mit nekem barokk kastélyok, mit nekem Fachwerkhausok, Porschét elém, és elvagyok.
A múzeum nyitásáig mézes puszedlit majszoltam a buszmegállóban, járkáltam a Porsche szalon előtt, nézegettem a megvehető modelleket, khmm de inkább a múzeum vonzott, mégiscsak fontos a történelem. Elérkezett a bűvös kilenc óra, a maréknyi fanatikus összegyűlt a forgóajtós főbejáratnál, és bementünk a tutiba. 8 euróért a futurisztikus, fényes, hófehér belső térrel megáldott hightech csarnokrendszerbe léphettem, udvarias és szimpatikus útbaigazítást követően. Kérhettem volna audio guide-ot is (fejhallgató és övre csatolható kütyü, amiből kapom a fülembe az infót mindenhol az épületben), de nem volt magyar nyelvű verziójuk, úgyhogy kihagytam. Vagyok annyira szakértője a témának, hogy ne kelljen audio guide. :) A teljesség igényétől vezérelve azért megkérdeztem a recis csajokat, hogy van-e magyar nyelvű idegenvezetés, és mivel a német és angol lehetőséggel nem éltem, felkínálták az oroszt. Szóval az, hogy magyar vagyok, és nem kérem a németet és az angolt, a 14 további lehetséges nyelvből pont az oroszt kínálják fel. Ez is elárul valamit, na mindegy...
Végre felzúztam a mozgólépcsőn, és megkezdtem három órás bolyongásomat a Porschék között. Nagyon király volt, hogy kevesen voltunk látogatók, így kicsit magaménak érezhettem az összes Porsche modellt. Idősorrendben, a múltból a jelen felé haladtam a kocsik között, így eljutván a nosztalgikus érzéstől a közelmúltig, majd a jelenig. Koncepcióautók is ki voltak állítva, de olyan koncepciók, melyek 30-40 éve folytak ki a tervezők tollából, és nem lettek sorozat-gyártva. Mókás volt látni, milyenek nem lettek a Porschék (tulajdonképpen a formatervezési zsákutcákat láthattam). Találkoztam hozzám hasonló megszállottakkal, el is dumcsiztunk, kinek melyik a kedvenc modellje. Találkoztam kisgyerekes családapukákkal, akik szerintem jobban élvezték a helyet, mint a gyerek. Találkoztam három magyarral is, messziről hallottam magyar beszédüket, velük most nem volt kedvem szóba elegyedni. Inkább elvoltam idegen nyelven, a kedvenc verdáim között.
Nehezen akartam belátni a hely körbejárásakor, hogy nincs több látnivaló, ezért tettem még egy kört. Még egy szemlélődés a szép autók között. Képzeletben berendeztem az öt férőhelyes garázsomat az általam leginkább kedvelt modellekkel, és élményekkel, videókkal és fényképekkel a tarsolyomban távozásra adtam fejem. Nem is említettem, hogy be is lehetett ülni egy 2010-es Carrera-ba? Hát elvész a sok apró élmény az egész nagy élményben. Azért kiragadok pár momentumot...
Volt olyan kör alakú padlórész, amibe ha beleállt az ember, egy adott klasszikus modell bepöccintése, alapjárata, és motorbőgése volt hallható, de csak a körön belül. Voltak Le Mans-i prototípusok kiállítva, a hetvenes évekig visszamenőleg, ilyeneket azelőtt csak képen láttam (mint oly sok más modellt is). Voltak ritkaságok, melyekből összesen a világon 120 darab készült. Voltak érdekességek, pl. az egyik versenyautónak 320 km/h-nál olyan leszorítóereje volt, hogy fejjel lefelé, a plafonon is közlekedhetett volna anélkül, hogy lepottyanna -ez is a hetvenes évekből, teszem hozzá. Volt Porsche traktor, szép piros, mint régen volt divat. Volt egy időszaki kiállítás, mely a Porsche Club 60 éves fennállása, illetve Ferdinand Porsche idei halála előtt tisztelgett. Nah meg még sok minden, de nem akarom untatni az olvasót hóbortommal, úgyhogy tovább haladok.
A múzeum után átmentem a szemközti Porsche szalonba, és beszoroztam minden feltüntetett árat 300-zal, hogy forintosítsak. Kár volt. :) Még az egy szál kiállított karbonvázas Porsche biciklire sem futja, nemhogy a 911-esekre, vagy a Turbo-kra. Majd egyszer!
A szalon után még egy utolsót sétáltam az ügyfélparkolóban, mely egy újabb kiállításnak felelt meg, mert közel száz Porsche állt egy rakáson, a legújabbaktól az 1974-es Targáig, szóval nagyon vegyes volt a felhozatal. Azért ügyfélpakolóban látni egy Carrera GT-t nem egyszerű. A múzeumban is volt. :)
Láttam, amit Stuttgartban érdemes látni, és visszaérve a kocsihoz szembesültem azzal, hogy nincs további útitervem. Megint. Egy cél világosan lebegett a szemem előtt, mégpedig Amszterdam. Úgyhogy nem tököltem, bepötyögtem a naviba a BeNeLux államok legközelebbi nagyvárosát, Luxembourgot, és hajrá. Nem esett épp a szomszédba, úgyhogy közbenső pontnak a 20 km-nyire levő Ludwigsburgot választottam, ezt még egy korábbi netezés során jegyeztem föl, megnéznivalónak.
Ma is kánikula alakult ki a reggeli esős időből, felforrtam az úton Ludwigsburgig. Negyed órát töltöttem végül itt. Szép barokk kastély, és annak kertje kápráztatott volna el, ha nem látok ezelőtt két tucat ilyet. Tényleg szép, meg barokk, meg régi és híres, de valahogy elég, nem akarok több kastélyt, több óvárost. Mostantól egy a célom: eljutni Amszterdamba, hogy kitervelt utazásom utolsó állomására érve még egy hetet eltöltsek ott, átérezzem a helyet, kicsit amszterdami lehessek, majd irány vissza a Hon!
Kiba messze van ám Amszterdam, a kocsit meg nem akarom legyakni, hogy napi 1000 km-eket menjek, szóval easy rider Bro'! Ludwigsburgi elhatározásom révén, hogy nem állok meg több óvárosban, és célorientált leszek, mentem mint állat, pályán, ahogy a németek szokták. Megtapasztaltam ma is a dugót, amikor 110-ről nullára tíz másodperc alatt kell fékezni, és fél óráig egyesben küldeni. Aztán a dugónak vége, nem tudni mitől volt, vagy hol volt a gubanc, megint lehet 110-zel hasítani. Néhány esetben útszűkítés volt a dugó oka, mert errefelé mindig csinálnak valamit az úttal. Gondolom szélesítik, hogy ne legyen dugó. De míg szélesítik, dugó van az útépítés miatti útszűkítés miatt. Ördögi körbe csöppentem. 2018-ig aki itt jár, számítson erre.
Délután négykor is épp dugóba kerültem, de láttam az autók között egy Hockenheim-i kijáratot. Beugrott régebbi számítógépes autós játékos időből, hogy Hockenheimben van egy versenypálya. Nah mondom, ha már úgyis itt szívok a dugóban, kitolom a jobbos indexet, és megnézem magamnak a Hockenheimringet, hogy milyen is az.
Azt az irdatlan nagy mázlit, hogy ezt tettem, nem tudom elmondani! Majdnem visszafordultam, mert elsőre nem találtam a ringet, de bakker, áldom az eget, hogy erre vezérelt. Pont ebben a dugóban jöttem le a pályáról. Eleve az, hogy pont itt volt dugó. Erre mennyi esély volt? Nah a lényeg, hogy mivel elég nagy ez a versenypálya, letettem a kocsit a bejárat mellett, és bringával mentem be az ojjektum területére. Messziről már hallottam, gyanús volt, hogy itt valami szabad edzés van, vagy a helyi vagányok itt küldik a gépnek kanyarban kiló hússzal, mert motorbőgések minden mennyiségben hallhatóak voltak. De még milyen motorbőgések, hohhó! Amolyan Porsche félék, olyanokat hallottam.
Utamat állta egy sorompó meg egy Secu Richárd (security), de rendes volt,és beengedett a ringre. Csóri bringás mit kavarhat, nemde? Rajtam kívül mindenkinek volt pass a nyakában, vagy a farzsebében, de nem zavart senkit, hogy illetéktelen behatoló vagyok. Volt nálam kamera, az meg feljogosított a jelenlétre, hogy rögzíthessem a durvulást. Porsche futam volt a Hockenheimringen! Beszarás! Mennyi az esééélye? :)
A múzeumban kiállított, 1974-től napjainkig készült modellek, itt mind megtalálhatóak voltak, csak épp versenyautó kiadásban. Ültetve, szélesítve, karbonizálva, tuningolva, lehetetlen színekben és matricákkal, és lehetetlen spoilerekkel. Legalább 300 Porsche volt itt, egy részük a pályán küldte, egy részük a boxban készült a pályára, egy részük pedig csak épp beesett az utcáról nézelődni. Kettéállt a fülem. Még a V.I.P. teraszra is úgy mentem fel, mintha valamelyik istállónak az asszisztje lennék. Mindenki segítőkész volt, mondták merre van a tribün, én meg csak mentem, és élveztem a helyzetet. Épphogy nem ültem le az egyik asztalhoz sült kolbászt enni, és hideg sört inni mellé. Mert hogy volt főzőcske, és mindenki kapott, aki kért, pénzt meg nem adtak cserébe, úgyhogy tök rendes volt tőlem, hogy nem éltem vissza a helyzettel. :) Mit nekem sült kolbász, mikor legalább 200-zal húznak el a tribün alatt a célegyenesben a csúcs Porschék? Még a box utcába is zokszó nélkül mentem be. Körbenéztem, nem-e jön épp kiállóba egy kocsi, oszt mentem. Így volt ezzel mindenki, úgy látszik itt nem veszik olyan szigorúan a dolgokat, mint a Hungaroringen. Órákig elvoltam itt a sűrűjében. A versenypályán kívül versenyre készülő Porschék folyamatosan jöttek-mentek, soha nem látott versenygépeket láttam testközelből. Nem is tudom hova rakni ezt az élményt. Egyet tudok mondani: köszi Sors! :)
Megvolt a torta, megvolt a tejszínhab a tetején, mindez csak képletesen. Németországban láttam mindent, amit akartam, irány Luxemburg! Utamban állt 200 km, és sok dimbes-dombos vidék. Hockenheimből az autópályára visszatérve még mindig dugó volt, aztán meg szőlőföldek mellett ment föl-le az út, úgyhogy elfáradva este nyolckor megálltam egy pálya menti parkolóban, hogy vacsi mellé sört ihassak, és számot vessek a nap végén. Még ilyen napot nem éltem! Ezelőtt napra pontosan hét évvel jöttünk össze Timusommal, most meg ilyet élek. Kééész...
Kezdem! Nagyon jót aludtam a kocsiban, azt hittem pedig, hogy az elkomfortizálódott kasznim kínkeservesen fog tudni pihenni egy hét ágyban alvást követően. A kocsi hátsó ülése olyan kényelmes volt, hogy egy filmes hasonlattal kell élnem: a nem pont mai „Haláli Fegyver” című filmből, a Halálos Fegyver trilógia paródiájából idézném a következő jelenetet: főhősünk egy közép-amerikai tengerparton él, a lakókocsijában. Lepukkant, évek óta a homokban veszteglő tipikus amcsi metál lakókocsi. Nyikorogva nyílik ki a parányi ajtaja, és a következő kép már belülről mutatja a helyet: egy nagy belmagasságú, márványoszlopokkal megerősített, kandallós nappaliban sétál emberünk, métereket megy a bőr kanapéig, belekortyol egy pohár whiskeybe, és még mindig nem látni a terem végét. Nos, a kocsim is ilyen: kívülről szűkösnek tűnik, belül tágas.
Frissen ébredtem, jót reggeliztem, egy órán belül menetkész lettem, és mentem is, egészen Stuttgartig. Fél óra alatt odaértem, reggel nyolc előtt még. Tudtam én, hogy Stuttgart csúnya, mint a bűn. Ipari város, csupa üzem, csupa szürkeség. Nem is az óváros miatt mentem, de nem ám. Stuttgartba már egy ideje el akarok jutni. Hallstatt és Stuttgart volt az a két hely (lesz még egy harmadik), melyek a legfőbb motiváló erők voltak elindulásomhoz, 47 nappal ezelőtt. Hallstattot a természeti szépsége, és a városka fekvése miatt kerestem fel, Stuttgartba pedig azért jöttem, hogy beteljesítsem egy álmom: Porsche sasolás!
Be voltam sózva, mint egy hatéves, az általános iskola első napján. Mivel jó korán érkeztem Stuttgartba, volt még egy bő órám kolbászolni a Porsche múzeum reggel kilenc órási nyitása előtt. Nagyon kreatív módon találtam amúgy meg a Porsche "negyedet" Stuttgartban: bepötyögtem a naviba, hogy Stuttgart, Porscheplatz. És láss csodát, a több mint 30 km átmérőjű városban megtaláltam a számomra egyetlen érdekes pontot.
Még a múzeum nyitása előtt elámultam, és úgy éreztem, mintha egy tündérmesében lennék. A kocsit leparkoltam a múzeumtól egy kilométerre, a hatalmas Porsche üzem egyik dolgozói parkolójában, ahol ritkaságnak számító módon nem volt kitéve a megállni tilos tábla, és ezen kapva kaptam. Kocsi nyugiban, nem rabolnak le 4 euróval a mélygaris parkolásért, jól indul a reggel. Sétáltam, sétáltam, egyre csak sétáltam a múzeum felé. Végig a Porsche gyár mellett mentem, és mindenhol, körös-körül Porsche állt Porsche hátán. Több száz verda, egy része rendszámos, egy része vadzsi új, még senkié. Eleinte csak az üzemi területen láttam meg a kocsikat, kerítés mögött, de aztán ahogy közeledtem a múzeum bejáratához, és a vele szemben lévő Porsche szalonhoz, úgy egyre inkább a kerítés felém eső részén is mind több Porschét pillantottam meg. Mint utólag kiderült, az ügyfélparkolót stíröltem és videóztam, mint kiskínai a Hősök terét. No, nekem ez a német látványosság, a raklapnyi Porsche. Mit nekem barokk kastélyok, mit nekem Fachwerkhausok, Porschét elém, és elvagyok.A múzeum nyitásáig mézes puszedlit majszoltam a buszmegállóban, járkáltam a Porsche szalon előtt, nézegettem a megvehető modelleket, khmm de inkább a múzeum vonzott, mégiscsak fontos a történelem. Elérkezett a bűvös kilenc óra, a maréknyi fanatikus összegyűlt a forgóajtós főbejáratnál, és bementünk a tutiba. 8 euróért a futurisztikus, fényes, hófehér belső térrel megáldott hightech csarnokrendszerbe léphettem, udvarias és szimpatikus útbaigazítást követően. Kérhettem volna audio guide-ot is (fejhallgató és övre csatolható kütyü, amiből kapom a fülembe az infót mindenhol az épületben), de nem volt magyar nyelvű verziójuk, úgyhogy kihagytam. Vagyok annyira szakértője a témának, hogy ne kelljen audio guide. :) A teljesség igényétől vezérelve azért megkérdeztem a recis csajokat, hogy van-e magyar nyelvű idegenvezetés, és mivel a német és angol lehetőséggel nem éltem, felkínálták az oroszt. Szóval az, hogy magyar vagyok, és nem kérem a németet és az angolt, a 14 további lehetséges nyelvből pont az oroszt kínálják fel. Ez is elárul valamit, na mindegy...
Nehezen akartam belátni a hely körbejárásakor, hogy nincs több látnivaló, ezért tettem még egy kört. Még egy szemlélődés a szép autók között. Képzeletben berendeztem az öt férőhelyes garázsomat az általam leginkább kedvelt modellekkel, és élményekkel, videókkal és fényképekkel a tarsolyomban távozásra adtam fejem. Nem is említettem, hogy be is lehetett ülni egy 2010-es Carrera-ba? Hát elvész a sok apró élmény az egész nagy élményben. Azért kiragadok pár momentumot...
Volt olyan kör alakú padlórész, amibe ha beleállt az ember, egy adott klasszikus modell bepöccintése, alapjárata, és motorbőgése volt hallható, de csak a körön belül. Voltak Le Mans-i prototípusok kiállítva, a hetvenes évekig visszamenőleg, ilyeneket azelőtt csak képen láttam (mint oly sok más modellt is). Voltak ritkaságok, melyekből összesen a világon 120 darab készült. Voltak érdekességek, pl. az egyik versenyautónak 320 km/h-nál olyan leszorítóereje volt, hogy fejjel lefelé, a plafonon is közlekedhetett volna anélkül, hogy lepottyanna -ez is a hetvenes évekből, teszem hozzá. Volt Porsche traktor, szép piros, mint régen volt divat. Volt egy időszaki kiállítás, mely a Porsche Club 60 éves fennállása, illetve Ferdinand Porsche idei halála előtt tisztelgett. Nah meg még sok minden, de nem akarom untatni az olvasót hóbortommal, úgyhogy tovább haladok.
A múzeum után átmentem a szemközti Porsche szalonba, és beszoroztam minden feltüntetett árat 300-zal, hogy forintosítsak. Kár volt. :) Még az egy szál kiállított karbonvázas Porsche biciklire sem futja, nemhogy a 911-esekre, vagy a Turbo-kra. Majd egyszer!
Láttam, amit Stuttgartban érdemes látni, és visszaérve a kocsihoz szembesültem azzal, hogy nincs további útitervem. Megint. Egy cél világosan lebegett a szemem előtt, mégpedig Amszterdam. Úgyhogy nem tököltem, bepötyögtem a naviba a BeNeLux államok legközelebbi nagyvárosát, Luxembourgot, és hajrá. Nem esett épp a szomszédba, úgyhogy közbenső pontnak a 20 km-nyire levő Ludwigsburgot választottam, ezt még egy korábbi netezés során jegyeztem föl, megnéznivalónak.
Ma is kánikula alakult ki a reggeli esős időből, felforrtam az úton Ludwigsburgig. Negyed órát töltöttem végül itt. Szép barokk kastély, és annak kertje kápráztatott volna el, ha nem látok ezelőtt két tucat ilyet. Tényleg szép, meg barokk, meg régi és híres, de valahogy elég, nem akarok több kastélyt, több óvárost. Mostantól egy a célom: eljutni Amszterdamba, hogy kitervelt utazásom utolsó állomására érve még egy hetet eltöltsek ott, átérezzem a helyet, kicsit amszterdami lehessek, majd irány vissza a Hon!
Kiba messze van ám Amszterdam, a kocsit meg nem akarom legyakni, hogy napi 1000 km-eket menjek, szóval easy rider Bro'! Ludwigsburgi elhatározásom révén, hogy nem állok meg több óvárosban, és célorientált leszek, mentem mint állat, pályán, ahogy a németek szokták. Megtapasztaltam ma is a dugót, amikor 110-ről nullára tíz másodperc alatt kell fékezni, és fél óráig egyesben küldeni. Aztán a dugónak vége, nem tudni mitől volt, vagy hol volt a gubanc, megint lehet 110-zel hasítani. Néhány esetben útszűkítés volt a dugó oka, mert errefelé mindig csinálnak valamit az úttal. Gondolom szélesítik, hogy ne legyen dugó. De míg szélesítik, dugó van az útépítés miatti útszűkítés miatt. Ördögi körbe csöppentem. 2018-ig aki itt jár, számítson erre.
Délután négykor is épp dugóba kerültem, de láttam az autók között egy Hockenheim-i kijáratot. Beugrott régebbi számítógépes autós játékos időből, hogy Hockenheimben van egy versenypálya. Nah mondom, ha már úgyis itt szívok a dugóban, kitolom a jobbos indexet, és megnézem magamnak a Hockenheimringet, hogy milyen is az.
Azt az irdatlan nagy mázlit, hogy ezt tettem, nem tudom elmondani! Majdnem visszafordultam, mert elsőre nem találtam a ringet, de bakker, áldom az eget, hogy erre vezérelt. Pont ebben a dugóban jöttem le a pályáról. Eleve az, hogy pont itt volt dugó. Erre mennyi esély volt? Nah a lényeg, hogy mivel elég nagy ez a versenypálya, letettem a kocsit a bejárat mellett, és bringával mentem be az ojjektum területére. Messziről már hallottam, gyanús volt, hogy itt valami szabad edzés van, vagy a helyi vagányok itt küldik a gépnek kanyarban kiló hússzal, mert motorbőgések minden mennyiségben hallhatóak voltak. De még milyen motorbőgések, hohhó! Amolyan Porsche félék, olyanokat hallottam.
Utamat állta egy sorompó meg egy Secu Richárd (security), de rendes volt,és beengedett a ringre. Csóri bringás mit kavarhat, nemde? Rajtam kívül mindenkinek volt pass a nyakában, vagy a farzsebében, de nem zavart senkit, hogy illetéktelen behatoló vagyok. Volt nálam kamera, az meg feljogosított a jelenlétre, hogy rögzíthessem a durvulást. Porsche futam volt a Hockenheimringen! Beszarás! Mennyi az esééélye? :)
A múzeumban kiállított, 1974-től napjainkig készült modellek, itt mind megtalálhatóak voltak, csak épp versenyautó kiadásban. Ültetve, szélesítve, karbonizálva, tuningolva, lehetetlen színekben és matricákkal, és lehetetlen spoilerekkel. Legalább 300 Porsche volt itt, egy részük a pályán küldte, egy részük a boxban készült a pályára, egy részük pedig csak épp beesett az utcáról nézelődni. Kettéállt a fülem. Még a V.I.P. teraszra is úgy mentem fel, mintha valamelyik istállónak az asszisztje lennék. Mindenki segítőkész volt, mondták merre van a tribün, én meg csak mentem, és élveztem a helyzetet. Épphogy nem ültem le az egyik asztalhoz sült kolbászt enni, és hideg sört inni mellé. Mert hogy volt főzőcske, és mindenki kapott, aki kért, pénzt meg nem adtak cserébe, úgyhogy tök rendes volt tőlem, hogy nem éltem vissza a helyzettel. :) Mit nekem sült kolbász, mikor legalább 200-zal húznak el a tribün alatt a célegyenesben a csúcs Porschék? Még a box utcába is zokszó nélkül mentem be. Körbenéztem, nem-e jön épp kiállóba egy kocsi, oszt mentem. Így volt ezzel mindenki, úgy látszik itt nem veszik olyan szigorúan a dolgokat, mint a Hungaroringen. Órákig elvoltam itt a sűrűjében. A versenypályán kívül versenyre készülő Porschék folyamatosan jöttek-mentek, soha nem látott versenygépeket láttam testközelből. Nem is tudom hova rakni ezt az élményt. Egyet tudok mondani: köszi Sors! :)
Megvolt a torta, megvolt a tejszínhab a tetején, mindez csak képletesen. Németországban láttam mindent, amit akartam, irány Luxemburg! Utamban állt 200 km, és sok dimbes-dombos vidék. Hockenheimből az autópályára visszatérve még mindig dugó volt, aztán meg szőlőföldek mellett ment föl-le az út, úgyhogy elfáradva este nyolckor megálltam egy pálya menti parkolóban, hogy vacsi mellé sört ihassak, és számot vessek a nap végén. Még ilyen napot nem éltem! Ezelőtt napra pontosan hét évvel jöttünk össze Timusommal, most meg ilyet élek. Kééész...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése